Az ajtó csattan, kilépsz az életemből,
Nem akarom elhinni, hogy mindennek vége.
Magaddal viszel egy darabot a lelkemből,
Valami mindörökre megszűnik most bennem.
Már nem tudok hinni és nem bízom semmiben,
Nem látok tisztán, mindenben kételkedem.
Már nem értek semmit, nem szóltál, csak elmentél,
Magaddal vitted a reményt és a fényt.
A szürke nappalok némán suhannak tovább,
Olyan üresek az éjszakák nélküled.
Elönt a kín, most is csak rád gondolok,
A szívem mélyén fájdalom ébred.
Már nem akarok élni és nincsenek álmaim,
Sivár életembe a bánat költözött.
Többé már nem lopsz fényt sötét szívembe,
S nem futhatok hozzád, hogy adj még erőt.
Sötétben élek, nem látom a kiutat,
A csend megőrjít és a magány fojtogat.
Nem vagy itt velem, rámtör a félelem.
Meg kell hogy tanuljak élni nélküled.
Most, hogy elmentél, bennem minden összetört,
Agyamon ezernyi őrült gondolat fut át.
Verejtékben úszva a falat bámulom,
Néha még hallom édes lépteid zaját.
Rólad álmodom magányos éjszakáimon,
De kitép karjaimból a rideg valóság.
Még látom arcodat, hallom hangodat,
És mégsem érinthetlek többé soha már.
Sötétben élek, nem látom a kiutat,
A csend megőrjít, a magány belém mar.
Próbállak feledni, kitépni a szívemből,
De túl gyenge vagyok, emléked még nagyon erős. |
