Nem volt pénzünk mozira, ültünk a rádió körül,
Apánk csak állt és nézte: családja eszik, örül.
Ez volt a nehéz béke utolsó nyara, éve,
Hát vége lett, milyen kár,
Pedig hogy dalolt a két Latabár.
A postás egyszer csenget, az ajtóhoz rohanok,
A frontról hoz levelet, Anyám a fal mellett zokog,
Kusza betűk, félszavak: Tábor...ne sírj... nem szabad...
Apád hazajön talán,
Addig is táncol a két Latabár!
Nyakkendőm, orrom piros, büszkén állok a télben,
Sírni-nevetni tilos az avatóünnepségen.
Épp most lettem úttörő, ajándékom a jövő!
Az egész őrs vigyázzban áll,
Mert most is fellép a két Latabár!
Mikor a négy láb egyszerre lép,
Egyszer felém és egyszer feléd,
Nem érhet baj és nem jöhet vész,
Valljuk be, hogy egyszerűen megáll az ész!
Elrohant velünk az élet, álmodtunk, mert volt miről.
Óh, azok a hatvanas évek, nem tehetnek semmiről.
És van, akinek nem elég ez, fFolyton követel és kérdez,
Hogy hol van, ami neki jár?
Hol a két Latabár??? |
