Bűzlik a víz a vázában, a virág rég elrohadt.
Vetetlen ágy áll a szobában. Az élet valahol kinnmaradt.
Széttépett fényképek, összegyűrt lap,
Ez vagy, ez vagy, ez vagy.
Vaksi kezem tapogat körbe, a vállad után kutat.
A telefon meg, mintha ölne, az agyamba üvölt-ugat,
Beleharap a súlyos csöndbe: elhagysz. Csak ennyi.
Hallom hangodat.
Ezt a bluest az élet írta, nem én.
Ennyi maradt nekem.
Ez a banális blues az enyém.
Tudom, én tettem mindent tönkre, óh bár ne így lett volna!
Rossz vadembert hagytál el örökre. Te nem tehettél róla.
Minden reggel a nevedet nyögve ébredek fel,
A nevedet nyögve ébredek fel azóta.
Egyszerű férfi vagyok, nem több, akinek a sorsa te vagy.
Évek mennek, évek jönnek sorba. Várni nem, de remélni szabad.
Nem írsz, nem hívsz. Nem írsz, nem hívsz.
Nem tudom, hol vagy. Jól vagy? Hol vagy?
Ezt a bluest az élet írta, nem én.
Ennyi maradt nekem.
Ez a banális blues az enyém. |
