Mondom magamnak, ne írjál,
De a kezeim akarják.
Ó, drága édesanyám,
Barátaim, kedvesem
Kórteremben fektetnek
Nem alszom, mert reszketek
Hogy rámvetik magukat
Hogy rámugranak.
Őrültek élnek mellettem,
Mindegyik menthetetlen.
Sokféle bolondok vannak
Nem idegesek, csak piszkosak
Gyógyítják őket, éheztetik
Az ápolók jól elverik,
De engem a legjobban meglepett:
Mindenki fegyelmezett!
Dosztojevszkij is elbújna
Vagy belebolondulna
Ha látta volna naponta,
Hogy verik a fejüket a falba.
S ha elmondanánk Gogolnak
Életünket, nyomorunkat
Nem hinné el ez a Gogol
Azt felelné: az a pokol!
Ó, hogy szívják a véremet
Ezek a szukák, vérebek
Csorog a nyáluk utánam,
De én köpök rá
A hatos kórteremben volt
Bepörgött az egyik bolond
A felcsert verte és ordibált,
Legyőzzük Amerikát!
Én egészséges vagyok így,
Minden jót kívánok így,
Nincs eggyel több kerekem,
Ez még előttem áll.
De a főorvosnő pénteken,
Megőrült szép csendesen,
Mondom neki: elmegy az eszem
Azt felelte, vár rá.
Én várok, sehová sem megyek
Érzem a késpengén lépkedek
Az abc-re sem emlékszem
A ragozásból csak kettőre.
Könyörgöm barátaim!
Bárkik vagytok tőle nekem,
Vigyétek el őt innen.
Elegem van belőle! |
