Úgy beszélek a hazámról,
Hogy a bennem lévő magyarról beszélek,
Másokra most nem gondolok,
Csak rátok, akik velem egy nyelvet beszéltek.
Végre idejött a világ,
Ahová annyi évig vágytam,
Azt hittem, hogy szabad vagyok,
De árnyak követnek a saját hazámban.
Másoknak csak földrajzi név,
Aprócska zöld folt a térképen,
Ám közelről gyönyörű szép,
Néha én is turistaszemmel nézem.
Magyarország rég nagyobb volt,
De ennél nagyobb már nem lehet,
És bár nem zsugorodik tovább,
De belül mégis eltörpülhet.
Már nincsenek határok,
Térképek csak az útra kellenek,
Mi mégis pontosan tudjuk,
Hol ér véget Nyugat, hol kezdődik Kelet.
Itt csak a pénz született újjá,
Még nem fogad be Európa, de szeret.
Magyarország beteg nagyon,
Nem szereti magát, rágja a gyűlölet.
Nem könnyű bármit is elmondani.
Ha az ember énekel,
Néha jobb lenne hallgatni,
De tőlem mást várnak el.
Engem a nyelv tartott itthon,
A szavak, a filmek, a dalok, a versek.
Hová tűntek a kávéházak,
A barátok, az ismerős ellenségek?
Városom is megváltozott,
Éjjel horrort vetít a rémület,
A politika pornó lett.
Utcán bömböl a bűn, bujkál a becsület.
Nincs közös október, március,
Annyi a jó magyar, de mind külön ünnepel,
Ugyanaz a dal, más a lélek,
Kezükben a trikolór csak színes lepel.
A múlt nem a mi bűnünk, ha bűn,
Szégyellni se kell, hiszen nem mi tettük.
Ami történt, annak vége.
Mi csak elviseltük, tovább ne cipeljük. |
