A funtineli boszorkány
Köd korona ül a havasokra, széllel
kavarog a tél, lángoló szívvel,
homlokán a jel, tenyerében írás
a sors élteti a tűzliliom szirmát.
Lángok közt fogant, tűz hordja
majd messze, ajkain a halál,
mezítelen teste, láthatatlan árnyék
a nyomaiban jár, fekete angyal
a hegyek ormán áll.
Édes nehéz tömjén illat,
a parázs a fába harap,
összeömlő zúgó patak,
titkot súgnak
a létek mélye maró múltja,
jelet hordoz, titkot tudja,
szétfeszíti, összefogja,
messze hordja
Bosszút rejt már ő is tudja,
sorskönyve, a lét folyója,
merre folyik, halkan csobog
fák mit zúgnak
megigéző katlan szeme,
benne égő bűnök heve,
elringató lángok nyelve
füstbe fojtja
Fújtat zúg ott fönn a pláj,
a múlt a fák között jár,
a magány hál csak itt,
kibontja szárnyait.
Törvényei az esőnek a szélnek,
lomha füstölt felhők a hegygerincre érnek,
ásító mélye megfojtja a napot,
de véges végig zöld nyomokat hagyott,
izzó jelek sok törzsben és szárban,
a múló éjben, a feléledő tájban,
testéből friss forrás fakad,
minden halad, de a kő az marad. |
