Erdély 2003. (Práder-Nyerges)
Ha elindulsz végre, mindig csak keletre tarts, sohasem nyugatnak
S ne félj, hogyha estére kóbor kutyák a sarkadban ugatnak
Nincs oly erő, mely útjába állhatna már hótiszta szavaknak
S nem engedi, hogy kezet nyújtson, ha kell magyar a magyarnak
Arra indulj, hol az igen csak igent jelent és hihetsz az embernek
Súlya igazán az adott szónak van s nincs helye 'lehet'-nek
Arra indulj, hol a zászlót még tisztelik, s hogy a haza mit jelent
Nem kellett tanulni soha, csak tudják és érzik a szívükben itt bent
Most, hogy megjöttem, utam végén itthon vagyok és nézem a hegyeket
A partjára ülök, s a jéghideg Küküllőben hűtöm az üveget
A fenyők illatát érzem, s ha jól figyelek, hallom a szavukat
'-Isten hozott, testvér!' - súgják, és lassan meghajtják magukat
S most, hogy örülnöm kéne, látod, mégis-mégis csak hallgatok
Az eső csöpög szép csendben, s én a régmúltra gondolok
Nyolcvanhárom éve, az eső a könny az arcomon
Piros vérünk fehér havon, zöld fű növi majd tavaszon |
