Tátongó bombatölcsér,
Szülői házuk helyén,
Így jött szenteste '44.
Tíz éves sincs és árva,
A légnyomástól kába,
Kevés neki egy üdvözlégy.
Kilőtt tankok közt sétál,
Kihalt utcák kövén jár,
Ment, míg egy régi bolthoz ért.
Fázott és nem volt pénze,
Sóvárgó szemmel nézte,
Az ő kis mézeskalács szívét.
Lelencek közé zárták,
Fejét kopaszra nyírták,
Jéghideg vízben fürdették.
Titokban minden éjjel,
Ágya mellé letérdel,
Imádkozik a kis szívért.
Öt év gyorsan elrepült,
Gyerekből ifjú serdült,
Amikor szélnek eresztették.
Gyalogolt sínek mentén,
Tehervonat tetején,
Ment, míg a régi bolthoz ért.
Mint ha csak várta volna,
Még Pest ostroma óta,
A szív, hogy végre megvegyék.
Levette, és csak nézte,
Úgy fogta két kezébe,
Hogy szinte hozzá sem ért.
A szív nem is sejtette,
A fiú, hogy szerette,
Vigyázott rá, ne törjön szét.
Ma is egy kis fiókban,
A szív még meg-megdobban,
De a fiút, eltemették. |