Őszvégi alkonyat. Kis szobában két szék. Az ablakon kopott, üres szilvafa sziluettje, aranysárga,
mécsbarna fény a vékony, halott ágak között, árnyék a falon a sötétjük. Minden sárga és barna idebenn,
mint ázott, árva utak alján nyári léptek ki-kigyúló emléke.
Csend van. Mérhetetlenül mély, hervadt őszi csend. Mellettem fekszel. Nem szólunk. Öleljük
egymást, szemben az ablak. Rád nézek, te visszanézel belém és megcsókolsz. Édes a szád, meleg a
nyelved. Lehunyom a szemem és érzem a mosolyod a csókodban. Nem szeretkezünk. Szorítalak és
szorítasz, bújok és bújsz, mozdulsz és mozdulok. Rád nézek újra, te mosolyogsz a halvány, fáradt
fényben, arany a hajad, esti nap a szemed. Arcod két tenyeremben, gyönyörű vagy, létezel. Létezem.
Béke van, elalszunk. Szívemben dobogó szíved és halkan kering bennem álom és pogány, égő kívánság:
ne mozduljon meg a Föld hajnalig! Soha többé. |
