Egy lusta nap a héten, már a gondolat is szép,
csak érezni, hogy jó, hogy épp nem őröl a kerék.
Nem csinálni semmit. Csak ritkán van ilyen.
Egy séta lenn a parkban, a híres helyeken.
Mintha nem is én, csak egy hűvös idegen.
Nézem, ez a város hogyan ugyanaz nélkülem.
Egy kávé, vagy egy korty ital, kinn egy teraszon.
És csábít az az áruház a másik oldalon.
Távolabbról hallom, zene szól valahol.
A hétköznapi zaj fölött is árad szabadon.
Három öregúr. Egy dob, egy bőgő, egy gitár.
Nagyvárosi blues, ahogy azt más nem tudja már.
Pa’ Baker And His Social Band
varázsol egy pillanatnyi végtelent.
Aki hallja mindent elfelejt.
És végre, csak úgy lenni is jó.
Érkezik a metró. Fogy és gyűlik a tömeg.
Lassan egyre többen jönnek, egyre közelebb.
Itt hagynak egy félmosolyt, és elvisznek egy dalt.
Indulnék már, de valami végleg visszatart.
Három öregúr. Egy dob, egy bőgő, egy gitár.
Nagyvárosi blues, ahogy azt más nem tudja már.
Pa’ Baker And His Social Band
varázsol egy pillanatnyi végtelent.
Aki hallja mindent elfelejt.
Végre, csak úgy lenni is jó.
Itt vagyok, meztelen, minden bánatommal
és minden örömömmel.
Nincs idő. Megszakadt. Csak a pillanat van.
És még nem enged el.
Hogyha rám szakadnak rossz napok,
itt gyógyszert arra én sem tudok,
de képzeletben újból ott vagyok,
és újból újabb dalba fog
Pa’ Baker And His Social Band.
Varázsol egy pillanatnyi végtelent.
Aki hallja mindent elfelejt.
És végre, csak úgy lenni is jó.
Pa’ Baker And His Social Band
varázsol egy pillanatnyi végtelent.
Aki hallja mindent elfelejt.
Végre, csak úgy lenni is jó.
Végre, csak úgy létezni is jó… |
