Betekeri megint, aztán indul,
Pörög, de a végén mindig lassul,
Bárki látja, csak rálegyint,
Hogy mi a fene az, amit keres megint
Bár leszereli magát mindig újra,
Hogy született rosszfiú, na meg a múltja!
Az, ami mindig hajtja egyre,
De mi a csoda tartja még mindig egybe?
Keresi a választ évről-évre,
Vonzza, de a fényre mégse lépne,
Mint éjjeli rovar, úgy nézi a fényt,
Lehet, hogy az otthon, de lehet a vég.
S üldözi egy kérdés mindig újra,
Azt gondolja, kemény, de valahol tudja,
És érzi, hogy idegen idelent,
De szeretne szeretni szívesen.
Évre év jön ezerszer olvad és újra fagy,
De van, ami mindig ugyanaz marad.
Túl a felhőn, át az égen,
Túl a jó és a rossz felett,
Bárhol a magasban,
Vagy bárhol a mélybe lent.
Túl a zöldön át a kéken,
Túl a poklon, s a mennyeken,
Otthon a magasban,
És otthon a mélybe lent.
Na ide figyelj kis csacska macska,
Mikor leszel már nagyobbacska,
Kacska kicsiny zsigereidhez,
Rágondolni sem merek,
Mikor kapcsolódnak erek,
S feloldva mikor szállítják már minél messzebb az agyadban lerakódott szemetet.
Előre menjél sohase hátra,
Bátraké a szerencse, hátha
Más mára virradsz
Bár ma felül a gálya
És alul a víznek árja,
Nyugi, nemsokára nem feszülsz bele, lehet talán egyszer még újra tied a pálya.
Belecsavar megint, aztán indul,
Azt gondolja soha meg se fordul,
Bárhol is legyen, de jó helyen,
Túl az álmokon, s az éveken.
Érzi azt, h előre kéne menni,
Mer' mögötte már nincs, csak az üres semmi,
De az emlék megint rálegyint,
Hogy mi a fene az, amit keres megint.
Mi a gyász, ha minden ugyanaz,
Mindennap ugyanúgy nyüzsög a város,
Minden évben ugyanazt a néhány ráncot
Látod az arcodat, de hát a szmog egy kicsit káros,
Mi a trend vagy éppen mi a rend,
De belül leharapnám a láncot,
Minden éjjel ugyanazt az ördögi táncot
Járja a lábad, de majd végül megtalálod...
Az álmod! |
