Ezer Év Esküje
Fenn a sziklaszirten állt,
Az egekbe kiáltva gyászoló felhőkön át,
Lenézett a mélybe, mely egykoron hona volt,
De csak halott földet látott, vért, könnyeket, bánatot.
Elszoruló szívvel, tűzben égő szemekkel,
A láthatáron átsuhanó tekintettel
Még egyszer a múltba révedt, s zokogva szólt:
Búcsúzom, erdők, búcsúzom, édes vizű folyók!
A föld rengett, a folyók bömböltek,
a szél sikoltott, az ég könnyezett,
tudták mind jól,
hogy koruknak vége lett.
Kín gyülemlett a pogány szívében,
nászra lépett a haraggal, s megszületett a gyűlölet.
Békét nem adhat már semmi,
a háború himnuszát zengi a táj,
s a harcos érzi vérében,
hogy e sötét dal csak neki szól már.
Hátat fordított ősei honának.
A régiek szellemei halk búcsút suttogtak..
Hátat fordított ősei földjének.
A régiek szellemei bús gyászdalt énekeltek.
Keserű gyásza, végtelen fájdalma,
Ezer esztendő dühödt jajszava
Visszhangot vert meggyötört lelkében,
S bosszút esküdött a hazáját tiprók ellen.
„Míg minden pogány harcost el nem ér a vég,
Míg mindünk hamvait szét nem szórja a szél,
Atyáink örökségét addig hordozzuk,
Hitvány isteneknek becsületünk oda nem dobjuk!”
Ezer év esküjét hozza el a szél,
halld meg hát, szenvedésről mit regél,
meggyötört népünket törte ármány, ragály,
de hívek leszünk eskünkhöz, mit ránk hagyott ősapánk!
Hátat fordított ősei honának.
A régiek szellemei halk búcsút suttogtak..
Hátat fordított ősei földjének.
A régiek szellemei bús gyászdalt énekeltek. |
