Vándor
Korok alkonyán, a feledés kapujában,
Elveszetten, elhagyottan,
Vak vándor botorkál,
Megtörten, fáradtan…
S visszanézne, de nem láthat,
Mert bár nincs sötét, szeme elé maga von fátylat
Évezredek keserű harcát,
Száz kudarcát elfedő éjfekete árnyat.
Köpenyére bár ezer színt fest az alkonyi Nap fénye,
szakadt, rongyos már valaha díszes zekéje,
Koszosan, szürkén üli meg az út pora,
S rég nem esett már eső, mi kimossa.
A keskeny ösvény mentén suttognak a fák,
S a szél is csak neki énekli bús dalát:
„Vándor, csak láss, mi majd vigyázzuk lépted!”
De rég nem érti ő már ezt a beszédet.
S csak megy tovább, és a Nap leszáll…
Sötétbe borul a táj, de ő régen vak már…
A fogyó Hold fénye dereng csak halványan,
És sír a szél: „Vándor, kérlek, hallgasd szavam!”
Könyörög a szél, bókolnak a fák,
De a vándor már nem hall, s nem lát…
Haragjában hát a szellő vad viharrá válik,
S reszket, vacog a vándor… de szemét nem nyitja ki.
Sötét felhők úsznak át az égen,
Lassan kihúny a fogyó Hold fénye,
Ordít, tombol az erdő, s a vándor szeme felnyílik…
De későn már… Mély szakadékba hullik.
Elhal búsan a szél, megnyugszanak a fák…
„Vándor, miért nem hallgattál ránk?” |
