Egy szép fegyverkovácsné panasza (Villon)
Figyeltem, míg panaszkodott,
a hajdani örömleányra,
ki igy mondta el sírva, hogy
szép tavaszát visszakivánja:
Ó, vénség vad, keserü átka,
mért törtél rám, hogy így letörtem?
Ki tartana még vissza szánva,
hogy végül magam meg ne öljem?
Bárhogy tépte a hajamat
és rugdosott, mégis szerettem,
görnyedtem a teher alatt,
de ha azt mondta, hogy öleljem,
minden bajomat elfeledtem.
Ölelt a disznó betegen.
A csókjaival sokra mentem!
Mi maradt? Bűnöm s szégyenem.
Mi maradt? Ráncos homlok, ősz haj,
kihullt szemöldök, tompa szem,
már nem nevet ragyogva - ó jaj! -
már egy kalmár sem rabja, nem.
Az orrom meggörbült, fülem
lekonyult, szőr nőtt ki belőle,
arcom halvány, élettelen,
és államnak leffedt a bőre.
Együgyü, vén anyók, magunk,
panaszkodunk örök sohajban,
a földön mélyen guggolunk,
mint rongyok, úgy ülünk a bajban,
tüzet rakunk, ha némi gally van,
a rőzse ritka lángja reszket.
De szépek is voltunk mi hajdan!...
S ez másokkal is így megeshet |
