Szép, messzi tájról érkezünk,
jártak előttünk már sokan.
Mi ősi vándorok vagyunk,
világban bolygunk hontalan.
Szívünkben Isten hangja szól,
lelkünkbe ő magot vetett,
kétségünkre, ha válaszol,
virágot bont, mit ültetett.
Örök időktől fogva már,
Urunk utunkon elvezet,
előttünk ködfelhő gomolyg,
Teremtőnk abból nyújt kezet.
Formál elénk szarvas csodát,
csillogó alakja fönt szökell,
agancsának ágát-bogát,
gyújtatlan fény borítja el.
Kelő Napot hoz szarva közt
és testén lángos csillagot,
szügyéről csillan Hold ezüst,
szép homlokán hajnal ragyog.
Szőrén aranylik égi fény,
négy lába porfelhőt kavar,
csillámlik éjek rejtekén,
mit szikra nappal eltakar.
Utunk, nagy kígyóként kering,
rút alvó kőszörnyek között,
dombháton házak, pikkelyek,
holt tájba lélek költözött. |
