Csak halkan kérdem: te azt hiszed,
Hogy én vagyok a lány, aki kell neked?
Nem is érzed sem a sót, sem az édeset,
Hát honnan tudod azt, mi az élvezet, mi a minden?
Benézek, látom, hogy nélkülem vagy
Végre megint az, aki kell nekem.
Lefogtad gyengén a két kezem,
S bár gyenge, mégis mozdulni képtelen voltam.
Miért van rúzsfolt a félbetépett képeden,
S miért kell ezt folyton összerakni nekem?
Régen volt már ilyen szép a reggelem,
De köszönöm, a kávémat így nem kérem.
Ez az a pont, ahol visszanézek,
Elfogytak a gondtalan életképek,
Leülök, és nézem a nappalidból,
Hogy veszek el lassan a napjaidból.
Átérzem azt most újra,
Nekem a világ mégis durva.
Ki benne él az látja, s tudja,
De mégis kell, hogy végigfussa.
Miért van rúzsfolt a félbetépett képeden,
S miért kell ezt folyton összerakni nekem?
Régen volt már ilyen szép a reggelem,
De köszönöm, a kávémat így nem kérem. |
