Hűvös éjszakák,
A végtelen vidék fölött a csend megáll.
Szárnyatlan szavak zöreje elcsitul,
Csak az álmok ujja jár.
Üres az út,
A lámpa zöldre vált, senki nem megy át.
Csak a szél fúj tovább...
Hűvös éjszakák,
A szunnyadó világ mosolya félmosoly.
Összebújt szobák, behúzott függönyök mögött
a lámpa rég kihunyt.
Pihen a kéz,
Nem tudja, holnap reggel még mit csinál.
Csak a szél fúj tovább...
Néma dombokon, a gyűrött ég alatt
kocog a nagy szekér.
Van, ki mélyen ül, van aki felfeszítve.
Forog a nagy kerék.
Távoli föld valahol vár te rád,
Egyedül ütsz tanyát,
Helyedre új utas száll...
Látod, itt az éjfél,
A tegnapunkat elrabolva
zötyög a rozzant szekér.
Rajta mennyi ember,
Összerázva, jön át a mába,
Ne kérdezd, hogy meddig érsz,
Ó, hogy meddig érsz.
Mikorra észre tértem,
Rávettek engem,
Leszállni késő,
Forog a roppant kerék.
Ó, a roppant kerék.
Vissza nem tekintek,
Az elmaradtak nem integetnek.
Csak forog a roppant kerék,
Zötyög a rozzant szekér.
Csak magam vagyok én.
Csak magam vagyok én.
Csak magam, csak magam, csak magam, csak magam vagyok én! |
