Mikor meglátta, földbe gyökerezett mindkét lába,
Arcán mosoly, mi óriásra nőtt, csak a viszonzást várta,
Kezét összekulcsolta reszketve, némán,
Hiszen nem hitte, hogy ránézett merengően e széplány.
Hónapok teltek s múltak, összenőve, ölelkezve,
Úgy éltek, mintha minden nap az utolsó lett volna, az utolsó lett volna.
De a szikra, melyet egy mosoly szított köztük elhalni látszott,
A tekintet, mely összehozta őket már más szemével játszott.
A fiú vágyakozott vagy éppen sírt egymagában, némán,
Hisz tudta, hogy holnaptól más kezét fogja e széplány.
De fátyolos tekintete már más szemébe nézett,
És így ért hát e történet véget. |
