Megint valami fáj, úgy törne elő,
Mint az a lüktető fáradt ősi erő.
Meg úgy kérdeznéd, úgy néznéd az arcát,
Mint lázas élet után a lassú halált.
Képekről lecsurgó régi beteg festék,
Emberi roncsokon merevre öntött testét,
Láttad amint átad, kicsit szóltál is hozzá,
Olyan, minha tesből testbe valamit beszúrnál.
Ezek csak képek, képek a testben
Ez beránt mindent eltakar.
Most kéne, hogy abba hagyjam
Ez a fehér szar mindig megzavar.
Darabokat mondjuk a talán lelket a testből,
De én támadok rád innen a lesből,
Ahogy a földre lebuksz dagad nyakadon az ér,
Ahogy gyengülsz lassan a szívig épp elér.
Karmom, amivel szedlek téged szét darabokra
Lógatom tested a mélybe, sziklákba kapaszkodva,
A mélység hamarabb öl, mint a fájdalom,
Vérbe borult aggyal szemeid láthatom. |
