Kertemben én neveltem,
Sok virágot és reméltem,
Hogy egyszer rajtuk,
Egy űrhajót vehetek.
Egy olyan aranyos kis űrhajót,
Mellyen nincs biztosítva a visszaút,
Gravitáció sincs egyfolytába lebegek.
Egészen a kilövéstől számítva ,
A visszaszámlálást felhúzva.
Olykor-olykor visszasírom a földet,
Amiről köztudott, hogy nem is látszik.
A naprendszerben csak , hülyén cikázik,
Nem is hiszem el, hogy valamikor létezett.
Mert ami itt van lent az nem is föld,
Hanem hosszú száron egy kevés zöld ,
Elkábult kis lény, nem is ember.
Akiről köztudott, hogy csak azért él,
Egy pénznek nevezett papírért,
Odaadná, bárkinek azt a mocskos kis, szívverést.
De minek is beszélek szüntelen,
Erről a lényről, hiszen esztelen,
Zsebemben az űrhajóra a menetjegy,
Már visszhangzik a visszaszámlálás,
Utána már nincs beszállás,
Egyedül indulok útnak ismét ma este.
Már érzem, hogy elindulok,
A földtől ismét elrugaszkodok,
Nem hiszem, hogy vissza tudnál húzni.
Én nem akarok soha visszajönni,
Hagyjál csendesen elpihenni,
Ne zavarj! Ne zavard meg az álmom!
Nem akarom, hagyjál! Hagyjál békén!
Ne kiabálj velem,
Engem úgy sem érdekel a véleményed,
Hiszen megérthetnéd, te kérted, neked írtam a dalt.
Neked írtam a dalt! |
