Vad hajszából nyugalomba értem,
mint örült folyam, a nagy nyugodt kégben.
Megpihenek, és kezdem megint újra,
fáradtan, fiatal ősz tincsembe túrva.
Megpihenek….
Nem bízok már senkiben, de mégis,
tartogat pár szép napot az ég is.
Vagy fent, vagy lent, de jó lesz majd valahol,
és akkor nem leszek már sehol.
Félek, hogy olyan lesz, mint én,
Megint újra, az élet súlya alatt fekszik majd kinyúlva.
Félek…
Megmarad a lelkem, eltűnik a test,
eljön majd újra,és érzéseket fest.
Fest majd egy bogarat, egy virágot, egy rétet,
kéklő eget, napot, tiszta létet.
Fest majd egy embert, kicsinek, és szépnek,
ártatlant, fiatalt, de mégis félek.
Félek…
Félek…
Félek…
Igen félek, nagyon félek, még félek,
Hogy fekszik majd kinyúlva. |
