Menekülj!
(Wilhelm Tibor)
Felnyitnám egyszer a látásodat, érezd, amit én!
Nézz rám, én a tükröd vagyok, mocskos szegény!
Törölj meg újra, hogy látsszon a kép, ha még érdekel,
s ha belém látsz, és látod magad, bizonytalan leszel!
Némuló fájdalom, hazug remény
sugara reszket az arcomon.
Holnap már nem tudod, ki voltam én,
mennem kell, várnak egy más úton.
elmúlik felettünk tízezer év,
tépnek az idők, és álmodom:
rohanok a szélben, rohansz felém,
őrülten szeretlek, már tudom.
Menekülj! - Hagyd itt az álmod!
Szabadítsd ki magad!
Menekülj! Menekülj!
Mindegy, hová, csak innen el!
Felnyitnám egyszer a látásodat, érezd, amit én!
Nézz rám, én a tükröd vagyok, mocskos szegény!
Törölj meg újra, hogy látsszon a kép, ha még érdekel,
s ha belém látsz, és látod magad, bizonytalan leszel!
Menekülj! - Hagyd itt az álmod!
Szabadítsd ki magad!
Menekülj! Menekülj!
Mindegy, hová, csak innen el!
Halvány fény felé léptem a vak sötétben.
Álmaim elvették, mint gyermek játékát,
s felpofoztak, mikor halkan visszakértem.
Szepegve azt hittem, tízezer szem lát.
Árnyak mögé bújtam, majd rohanni kezdtem,
feltépett kertek alatt űzött a félelem,
homályosan láttam, ahogy az égre néztem,
sápadtak a csillagok, már senki nincs velem.
Végtelen zsákutcák drótként rámhajoltak,
kiáltásom elveszett a kőfalak mögött,
vért okádott a nap, lánca volt a holdnak,
vasszárnyú szörnyeteg állt a rács mögött.
Nézett felém! Nézett felém!
Széttépnek! Széttépnek! |
