Fények szűnnek meg a szemünkben
A ködöt magunk köré fonjuk
Problémáinkat elássuk a lelkünkben
S már soha többé ki nem mondhatjuk
Az érzéseim kosárba zárva
Nincs lelkemnek több álma
Sok más testtel összedarálva
Nem leszünk már átvágva
Emlékeim már nem jelentenek semmit
Nem is gondolok soha vissza rájuk
A gyógyszer a fájdalmamon enyhít
Baj lesz, ha egyszer majd kihányjuk
Az érzéseim kosárba zárva
Magam álltam megalázva
Gyógyszereket felhasználva
Senki tőlem semmit se várna
Lézengve, saját kicsi otthonunkban
Ide-oda helyezzük saját tárgyainkat
Be vagyunk zárva egy kicsike szobába
Hol már nem találhatjuk otthounkat
A kép már poros, a kínos csendtől
De a csendben nem mosolyog a kép
Ez lesz a sorsa, tudtam elejétől
Nem számít, mennyire nagyon szép
A tévé kattogásba beletörődtünk
Nem lepődünk meg a híreken
Eszünk csak, és nyugodtan élünk
Aztán ég veletek, és ég velem
Ez nem depresszió, ez nem szomorúság
Csak nem bírtuk tovább a fájdalmat
Amiktől minket nem véd meg a bezártság
Elfelejtjük végre álmainkat
Az érzéseim kosárba zárva
Ezt tették velem emberek
Családban lehettem én is árva
Hazudtak mind a szerelmek
És átvertek mind a barátok
Hosszú rögös utat járva
Én már inkább nem álmodok
Egy kicsi kosárba zárva
Patkány 2005. |
