Várni sohasem akartam,
Tenni mindig, de magamban,
Tudom, várhatok rád az ég alatt,
Míg az eső elmossa gondomat…
Keresni mindig fejünk felett,
Vagy lábnyomot, homokba nem lehet,
De sziklákat zúzva a hegyeken túl,
Ott lehet, egy csoda, ami kezünkbe hull.
Refrén
Hiszek magamban, a kimondott szóban,
Az összetört szívbe, mi lehull a porba,
Abban, ki azt megtalálja,
A darabokat majd feltámasztja…
Túl sok a beszéd, túl sok a zaj,
A világ néha még többet akar.
Hagyjuk itt, együtt repülni el,
Hisz egy csodát tartok, a kezeimmel…
Ma megvárom, míg az éj leszáll,
Míg a hold az égről néz le rám,
Kopott tarisznyámban csak félhomály,
És holnap senki nem talál…
Elindulok, de nem az úton,
Amin sok ember jár, s rosszul, tudom…
Várhatsz rám az ég alatt,
És az eső nem mossa gondodat. |
