Vannak éjjelek,
A sorok végén magányos rímek,
Árnyak ölelnek,
Hajukat kibontva némán befednek.
Hol van az álom?
Igaznak hitt, mesés szép világom,
Mi mindig vár,
Poros lapok közt szívemen talál…
Refrén
Gyere, mondj egy mesét!
Mesélj, arról, honnan érkeztél!
Ott szép lehet…
De a tiéd csak képzelet.
Mondj egy mesét!
Mondd el, hogy a világ mitől szép!
Én hallgatom…
És egyszer talán továbbadhatom.
Itt az éjszaka,
Véget ért a mindennapok harca,
Sötétség most a dajka,
Gondjaid, eltakarja…
A mese elrepül,
Egy könyvből szállva ajkam sarkára ül,
Onnan néz szét,
Vigyázza álmod minden lépését.
Egyetlen hosszú köves út.
Sok ezer kép.
Egyetlen ember,
Ki, az élet völgyében milliónyit lép.
A sors, talán egy kő…
Melyet, ha átlépek, életem megváltozik?
S átíródhat az előre megírt történet?
Szép is lenne…
De hinni nehéz! Miben is kellene…?
Valahol, valakik tudják már a választ, talán mindenre…
Nem is tudom, nehéz most nagyon.
A gondolatok csak kavarognak a fejemben,
Mit vessek most papírra? Mi jó? Vagy mi helytelen?
Nem könnyű ilyen helyzetben…
Jó lenne most inkább a világot óriásként látni!
Csak futni előre, hol utamon senki meg nem állít!
Jó lenne, ha a mesék élnének, és jól végződne a világban minden emberi történet!
…Mindössze ennyi…
Én még hiszek a meséknek! |
