A most egy kis csont,
ami tegnapról maradt,
másodperceket köpve
számolgatom magamat.
Mint teste idegen, durva kezeknek,
mint más által bitorolt város,
fekszem csendben, magamba zárva,
valahol - helyetted.
Van még talán, kell, hogy legyen
valami élet, valami értelem,
nem érdekel, hogyan veszti el
értelmét minden.
Csak röhög az óra, ahogy
lassan, lassan beleúszom a lefolyóba,
most még itt vagyok veled,
de lehet, hogy holnap már más leszek:
zavarodott, vagy meghasonlott.
Hát mégis megcsináltad?
szép munka, de megtaláltak,
sírva suttogom süket falaknak,
de csak azt hallom: köszönd magadnak. |
