Nyomasztó a csend és nehéz a félhomály.
Még most sem hiszem el, hogy üres lett a ház.
Amióta élek, mindig attól féltem,
Hogy egyszer eljön majd ez a perc.
Eddig hittem, a szél egy irányba fúj.
De rájöttem, hogy mindig vagy egy másik út.
Te most erre lépsz, itt maradtam én,
De látom, a távolból még szíved visszanéz.
Őszintén azt remélem, bármerre jársz földön, égen,
Léptedet elkísérik majd a csillagok.
Utoljára arra kérlek, hogy a szíved tengerében
Őrizd meg mindörökké a csónakom!
Te már virágok közt éled az életed
És az én világomnak nálad nincs helye
De amíg itt látsz nincs vége,
Nem nyelt még el az éj sötétje,
Csak néha a félhomályból
Nem látod arcomat. |
