Emlékszik még valaki, hogy is szólt Shagrath sajtóközleménye az új albumról? Adjuk meg magunkat a legfelsőbb ismeretlen uralomnak. Keserű szájízzel annyit fűznék hozzá, jobb lett volna csendben előrukkolni az anyaggal, hiszen a nagy tűzijátékos reklám erőteljesebbnek bizonyult, mint az album maga. A 10 dalt tartalmazó, immáron kilencedik Dimmu Borgir nevével fémjelzett lemezen továbbra is érződnek a norvég bandától megszokott stíluselemek, amit nagy zenekari hatásokkal fűszereztek, nem állíthatom, hogy nem túl nagy sikerrel.
Csalódottan vettem tudomásul, hogy két tagtól is megvált az együttes, de az új album mégis azt bizonyítja, hogy nem sok munkájuk lehetett a Dimmu Borgir alkotásában, hiszen az Abrahadabra-t hallgatva nem alakul ki hiányérzet, nem lett üres, sem stílusban más a zene, bár meggyőződésem volt, hogy valami változni fog. Tévedtem. Mintha a bizonyítási vágy dolgozott volna bennük, hogy Vortex és Mustis nélkül is terem számukra babér. Sajnos, ez a gyerekesnek tekinthető hozzáállásuk nem tett jót a zenei munkásságuknak.
Rengeteg problémával szembesültek a kilencedik stúdióalbumuk kiadása során, az együttes az alkotásnak szentelte magát és elénk tárt egy, tőlük már mondhatni megszokott anyagot. Az In Sorte Diaboli vegyes érzelmeket váltott ki a rajongókból, már ami a megújult hangzást illeti, ami után a frontember kijelentette, a friss Abrahadabra igazi Dimmu Borgir mű lesz, visszatér a gyökerekhez. Kijelenthetem, nem így lett és egyes rajongók (köztük jómagam is) voksoltunk volna még egy koncepció albumra, semmint az elénk tárt, néhol túlságosan szimfónikus dalokkal telített lemezre.(nem térek rá az abszurd hasonlóságokra a két anyag között, az nyilvánvaló bárki számára, aki ismeri, meghallgatta). A túlságosan komplikált dalszövegek és már- már erőltetett kórusművek nem adnak a Dimmu zenéjéhez semmit, inkább elvesznek belőle, olyannyira, hogy a hangzás fejfájást okozhat annak, aki megpróbál figyelni minden elemre. Közhelyként említeném, hogy az egyszerű sokszor nagyszerű, épp ezt sikerült maguk ellen fordítaniuk az Abrahadabra 10 dala során.
Említésre méltó a Xibir címet viselő intró, ami igenis érzelmeket válthat ki a hallgatóból és az album első két dala, a Born Treacheorus és a Gateways, az utóbbi szám, amelynek elsőként megtekinthető a videója is. Talán nem a legokosabb döntés, rögtön elsőként a legütősebb dalt a nagyvilág elé tárni, hiszen saját színvonalukat rontják a soron következőkkel. A Dimmu Borgir dal viszont elkeserített, mindenféle megbotránkozás nélkül be tudnám illeszteni (enyhe túlzással) az Oroszlán Király rajzfilmbe.
Számomra fullasztóan hatott, hogy kivétel nélkül az összes dalukban dominálnak a kórus-nagy zenekari részek, ami nem lenne föltétlen hátrány, ha nem egy black metál műfajban dolgozó bandáról beszélnénk. Véleményem szerint, attól, hogy ilyen módszeresen gyúrod bele a zenéd a nagy kórusi művekbe, még nem lesz sem jobb és semmiképpen sem suggal profizmust a munkához (deja vu érzésem támadt, hasonló módon szeretett volna eljárni a Nightwish is, szerintem épp ilyen sekélyes sikerrel).
Nem szeretnék ellentmondani magamnak, nekem mosolyt csalt az arcomra az Abrahadabra, személy szerint szeretem a nagy kórusművekkel átszött metál alkotásokat, szivesen hallgatom a kisérletező Dimmu Borgir triót, mégsem hagy nyomot bennem az egész, nem elég sötét, nem üzen semmit számomra. Valami hiányzik, valami túl sok, valami erőltetett. Szomorú.
Dimmu Borgir aktuális tagok:
Shagrath (Stian Thoresen)
Silenoz (Sven Atle Kopperud)
Galder (Tom Rune Andersen Orre)
+
Cyrus (Terje Andersen)
Brat (Geir Bratland)
Daray (Dariusz Brzozowski)
Dimmu Borgir: Abrahadabra
01.Xibir (2:50)
02.Born Treacherous (5:02)
03. Gateways (5:10)
04. Chess With The Abyss (4:08)
05. Dimmu Borgir (5:35)
06. Ritualist (5:13)
07. The Demiurge Molecule (5:29)
08. A Jewel Traced Through Coal (5:16)
09. Renewal (4:11)
10. Endings And Continuations (5:58)
Értékelés: 10/6
http://www.dimmu-borgir.com
|
