Már a 2014-es őszi Anathemára is nagyon el akartam jutni, csak akkor olyan gyorsan elkeltek a jegyek, hogy sajnos nem sikerült. Ezért is voltam duplán boldog, amikor kiderült, hogy az Április nyolcadikai koncertjükön jelen lehetek. Főleg úgy, hogy mivel idén 25 éves a zenekar, olyan monumentális bulikat szerveztek le, ahol csak ők, mindenféle előzenekar nélkül, közel három órát játszanak. Ráadásul nem csak két-három albumról, hanem kronológiailag visszafele haladva minden albumról felcsendült egy-két nóta. Persze ezt egyszerre lejátszani szinte lehetetlen lett volna, így három részre bontották a koncertet, ahol a három különböző stílusukat mutatták be.

Az Anathema igen sokat változott zeneileg az elmúlt 20 évben, hisz pályafutását, még Pagan Angel néven, egy death/doom csapatként kezdte, 1990-ben. Itt még Darren White állt a mikrofon mögött, egészen 1995-ig, amikor is ő elhagyta a csapatot. Ekkor döntött úgy Vincent Cavanagh, hogy amellett, hogy továbbra is marad gitáros, az énekesi szerepköröket is magára vállalja. Itt jött a csapat első nagy stílusváltozása, hisz míg az első öt évben a csapat egyértelműen a death vonalat követte, addig a felállásváltás után inkább egy gothic/alternativ csapattá váltak. Ez a stílus meg is maradt egészen 2003-ig, ezután viszont 7 évet kellett várni az újabb lemezre, ahol már egy sokkal progresszívebb Anathemát ismerhettünk meg.

Körülbelül ennyit tudtam előre, amikor is elindultam a Barba Negrába, ahol, a koncert előtt fél órával, meglepően kevés emberrel találkoztam. Szerencsére, ez a helyzet nyolc órára igencsak megváltozott, hisz akkor már szinte mozdulni se lehetett a tömegtől. A banda pedig percre pontosan nyolc órakor bele is kezdett, és egyből el is varázsolt mindenkit. Mivel időben visszafele haladtak, ezért a 2014-es Distant Satellites albumról érkezett a nyitónóta. Őszintén szólva kicsit féltem, mennyire lesz jó a hangulat, hisz a melankolikus stílusvilág miatt, nem igazán gondoltam koncertzenekarnak a csapatot. Nos, ebben hatalmasat tévedtem. A hangulat, még a kicsit gyengécske hangosítás ellenére is, az elsőtől az utolsó percig magával ragadó volt. Természetesen itt nem a pogós, ugrálós típusra gondolok, hanem egy kicsit mélyebbre. A zene egyszerűen beszippantotta az embert, mert annyi érzelem van a dalokban, hogy nem lehet nem a hatása alá kerülni. A koncert első részében, egészen elöl helyezkedtem el, így magam körül éreztem a tömegben azt az érzelmi feszültséget, amit ez a csapat ki tudott váltani a jelenlévőkből. Szinte mindenki együtt énekelt a csapattal, így megesett olyan is, hogy jobban hallottam a hátam mögött álló "kórust", mint az előttem játszó zenekart. Egyébként, bár ez is kétségkívül zseniális volt, számomra mégis a koncert első harmada sikerült a leggyengébbre, bár azt el kell ismernem, hogy az Untouchable Part 1 & Part 2 egymás után egyszerűen zseniálisat szólt, és élőben Vincent Cavanagh és Lee Douglas egymásra felelgetős éneklése sokkal jobban hangzik, mint albumon. Szó mi szó, gyorsan elrepült az első egy óra, ami után, tíz perc szünet következett, majd pedig bele is csaptak az este második szakaszába.

A második szakaszba, mely véleményem szerint a legerősebb lett, de ebben valószínűleg közrejátszik az is, hogy az itt játszott dalok állnak hozzám a legközelebb. Nagyon erősen kezdődött ez a rész is, a srácok nem teketóriáztak, egy az egyben átvették az Alternative 4 album első négy számát, amik alatt szinte felrobbant a közönség. De főleg az Empty közben, amit szerintem még a vécés néni is énekelt. Utána pedig a három részes Eternity-t is egyben hallgathattuk végig. Ez az a korszaka a csapatnak, ami szerintem a legtöbb érzelmet fejezi ki, amelyek főleg negatív érzelmek. Talán ha hasonlítanom kéne, azt mondanám, hogy ez egy kicsit könnyedebb Paradise Lost. Persze még ezzel se tudnám visszaadni az igazságot. Igazság szerint nem sok hozzájuk hasonló bandával találkoztam. Ez pedig főleg Vincent Cavanagh hangja miatt lehet, amely, főleg élőben, szinte körülöleli az embert. A hideg futkározott a hátamon a koncert első két órája alatt.

Ami hihetetlen gyorsan eltelt, majd következett újabb 10 perc szünet, és a koncertet lezáró szakasz, itt már Darren White énekessel, akinek a hangja hihetetlenül sokat fejlődött az első Anathema albumok óta. Sokkal karakteresebb lett, és így nagyon örülnék, ha újra felvennék vele a Serenades-et. Az utolsó szakasz, egy sokkal súlyosabb, mélyebb rész lett, melyet, bár album verzióban, sose szerettem annyira, élőben nagyon magával ragadó volt. Ezek már tényleg egy igazi bólogatós ugrálós zenék voltak, amikre nem lehetett nyugton maradni. Az egyetlen probléma annyi volt, hogy mire igazán belelendültek a zúzós zenékbe, már vége is lett. Ugyanis ez az utolsó szakasz volt a legrövidebb, a maga röpke 40-45 perces hosszával.

Tehát elmondható, hogy az Anathema kicsit se vállalta túl magát, ezzel a három órás, több mint 28 számos koncerttel, ami végig lebilincselő és változatos tudott lenni.

Setlist:
1. felvonás 1999-2014; Jelenlegi felállás:
1. Anathema
2. Distant Satellites
3. Untouchable, Part 1
4. Untouchable, Part 2
5. A Simple Mistake
6. A Natural Disaster
7. Closer
8. Pressure
9. One Last Goodbye

2. felvonás 1995-1998; Duncan Patterson
10. Shroud of False
11. Fragile Dreams
12. Empty
13. Lost Control
14. Angelica
15. Eternity Part I
16. Eternity Part II
17. Eternity Part III
18. Shroud of Frost
19. Sunset of Age
20. A Dying Wish

3. felvonás 1992-1995; Darren White és Duncan Patterson
21. Crestfallen
22. Sleep in Sanity
23. Kingdom
24. Mine Is Yours to Drown In (Ours Is the New Tribe)
25. Under a Veil (of Black Lace)
26. Lovelorn Rhapsody
27. They (Will Always) Die

Ráadás:
28. Sleepless

http://www.anathema.ws/
https://www.facebook.com/anathemamusic

Fotók: Kieron/Rockvilag.hu