„Cut my life into pieces…” ha nem tudod folytatni, valószínűleg egy légópince gőzkazánjának tűzterébe zárva töltötted az elmúlt 15 (na..zdmeg) évet. A 2001-es Infest album kettes trackje nélkül nincs rockbuli a szíriuszon innen, de aligha ismeretlen a Between Angels and Insect kezdőriffje, de, a She Loves Me Not, vagy a Time and Time Again ismerete is egészen minimális műértést igényel. Dobálózhatnak páran degradáló jelzőkkel (kommersz, unalmas, kiégett), de a tény attól tény marad: A banda aktív, felvett egy lemezt, eljött, megmutatta… és az egész valami kib.. bocsánat, Fuckin’ hihetetlen volt!

Fostam tőle rendesen. A bálványok természete, hogy néha ledőlnek, és semmi nem garantálta, hogy nem a P.Roach lesz a következő. Illúziókat veszteni pedig olyan lehangoló. Tulajdonképpen mit várjak? Odab@szós bulit, vagy egykori fényük romjain evezgető nosztalgiavonatot?* Néztem sorra a klipeket, nem segítettek. A telitalálat Resort után a ’Loves Me Not (mekkora dal!!), halálra imádott klipjében mindenki hiteles volt, csak a zenekar nem, a Getting Away’ zsííír (sic) videójának pedig aláver az ultrasablon Face Everything’, (ami ráadásul bántón hasonlít a Mad Maxre). Mindezek közepében ott a Time and Time , ami érdekes egy koktél: egy sablon, de fílinges téma überfaszán megcsinálva. Egy koncert kellett hozzá, hogy rájöjjek: Erről szól a Papa Roach!

Nem mentem oda hatra. Utálok kihagyni előzenekarokat, de nem akartam lepirítani magam (kevés hagymával és bazsalikommal) mire elkezdődik a zúzda. Valahol az AWS közepére estem be, és a jelenlévők nagy része szerint nem sok mindent hagytam ki. Nem mintha az AWS rossz lenne. Sőt a net tanulsága szerint a Sunset is ígéretes csapat. Ha valaki fesztiválokon beléjük botlik, feltétlen nézze meg. Az AWS-ről bárhol máshol elismerősen nyilatkoznék, a mezítlábas(!!) énekes, a riffek, a –műfajban szinte kötelező- társadalomkritikus, világmegváltó szövegek teljesen jó irányba állnak, egyszerűen –még- nem ez a szint. Mint egy félkész tuningverda. Hatalmasat lehet vele csapatni a bánya körül, de a Nitro Circus-hoz még reszelgetni kell pár évet. Remélem, hogy ez a – esélyesen manageri/kiadói szinten történt- döntés nem dobja vissza a srácokat, és lesz esélyük beleérni a szerepbe, amibe valami –khm- „szakember” beleszuszakolta őket. Na de ne várjunk tovább, kezdődjék a Show!
Még csak a vászon mögött kavircolnak, de már üvöltünk. Az intro semmi extra, egy szerepe van: jelezni, hogy valami jön. Roach-ék felkotornak a színpadra, néhány szó, és bedörren egy nagyon komoly gitárhangzás.

Naná, hogy a Face-el kezdenek! Borítékolni lehetett, a track az új album egyik legerősebb dala. És a zenekar… hát gyerekek, ezek nem nosztalgiaaratásra jöttek. Nem is rutinból melózni hat vekniért meg három borért (tényleg, inni kéne egyet… egészségetekre!). Ezek, b@zdmeg, élvezik ezt az egészet. Összehoztak egy új albumot, és most eljöttek megmutatni. Dacára, hogy nem egy mai gyerekek, - az első formáció 1993 (!!!) tavaszán zúzott először- olyan lelkesedés, energia söpör le a színpadról, hogy leszakítja az arcom. Az énekes meg a basszeros gyakorlatilag leuralja a színpadképet. Utóbbi (Tobin Esperance) nagyon komoly figura. Valamiért az H-Blockx-os Henning Wehland ugrott be róla, (imádom) ennek ellenére nem lenne jó érzés egy összefutni vele egy sikátorban, ha nincs jó kedve. De videók tanulsága szerint ezen a bulin még ő is elmosolyodott.

Miért? Azért! Naná! Srácok, én sok cikkben ekéztem az itthoni, telefonozós-szelfizős döglött hal közönséget, de ez a koncert elég ok rá, hogy legalább arra a pár órára elnézést kérjek. Kib@szott (már bocsánat) jó közönség egy volt! Még a koncert előtt tűnődtünk pár hirtelen ismerőssel, hogy lesz-e moshpit, ha igen, hol, és rutinból néztem körül, hol vannak az „előrejöttünk a barátnőmmel, mert az a menő, de senki ne merjen hozzám érni, mert este nem lesz dugás” –kaliberű arcok, akadt is néhány, de ezek kb. három másodperc szublimáltak szanaszét. Tudod hol volt pogó? Mindenhol, csezd meg, mindenhol!

Na jó, ez túlzás, de rohadt nagy területen. Azon túl meg, bármerre néztem, emberek ugráltak, villáztak, csápoltak, tök tudja mit csináltak még, de élvezték a koncertet. És már az első számnál, érted? Az új album, ami fél éve jelent meg és itthon szisztematikusan mellőzi az általunk szisztematikusan mellőzött zenei média, szóval az új, alig ismert album első száma, és teli torokból üvöltötte mindenki! Ezúton szeretnék bocsánatot kérni a Közönség azon részétől, akiről minden ok nélkül feltételeztem, hogy a Last Resort-on túl kilométerköveket idéző életkedvvel múlatják a koncertidőt. Ha voltak is ilyenek, ők azért ugráltak, hogy a többiek ne tapossák őket lepénnyé.

Igaz is, slágerek. Jackoby Shaddix (Te tényleg ezt a nevet választottad? Igaz, én aztán fogjam be…) szóval Jake bandája persze bedobta a nagy dalokat is, másodiknak egyből az ’Angel and Insect-et.. Nos.. ha azt hitted, ismered a P. Roach (Jake hívta így) energiáját lemezről, bocs, tévedtél. Pedig nem kevés buliban zúztam , ugráltam, őrültem meg erre a dalra, mérhető a sugárzása. Ám mindaz, amit akkor volt, míg ápolóim nyálcsorgatva néztek a tánctér széléről, erdei kanyarban sincs az érzéshez, ami a közönség által üvöltött „take my obsession” után robbant bennem. Nuclear Meltdown.

És dobom a számsorrendet. (avatott tanárom szavaival élve: F@szomat a linearitásba!). Nem azért, mert egyformák lennének a dalok. A Roach-ot gyakran vádolják egyhangúsággal, de ez baromság. Aligha fog kiállni bárki egy Moog-al Vangelist játszani, vagy bendzsózni egy jóízűt, de aki szerint a Forever (mekkora dal az is!) melankolikus vallomás-szerűsége azonosítható a Lifeline feelgood dallamaival, annak ajánlom a Smith and Wessont hajszárítónak.. (A változatosság dologra egyébként még visszatérünk). Azért sétálunk le a setlistről, mert a koncert egy volt, egész, és adott valamit, amit nem lehet szeparálni. Nem tudom, a pillanat tette, vagy a Roach mindig így nyomja, de a buli EGY TELJES élmény volt. És annak k..vajó! Még a zenekar és a közönség közt sem volt a szokásos táv, együtt csináltuk a bulit.

Legjobb példa erre, mikor lekakukkolt a lábdob. Legalább 10 percig semmi dum dum. Na most ez Susan Vegánál kevéssé gond, mint annál a zenekarnál, akinek a koncertje felett a légteret is letiltják. A zenfetamintól felpörögött pleb számára már két perc is föltörténeti korszak. Mit tesz ilyenkor a Mi? Lemegy a szokásos közönségénekeltetés /say Pappa Roach, PAPPA ROACH… Say P. Proach, P ROACH/, még mindig sehol a pufpuruff. Nosza basszerra fel, jön egy kis freestyle, majd egy hülye a közönségből – konkrétan én- nekiáll ütemet tapsolni, tíz másodperc már mindenki csapja**. Legalább öt perc megy így el, és ez pont elég, hogy míg Jake és Tobin is recharge-ra megy, ne üljön le a hangulat. Túl azon, hogy ez mekkora élmény, és hogy mutatja, mennyire egy volt a zenekar a közönséggel vagy egy olyan része a dolognak, hogy EGYÜTT ZENÉLTEM A PAPPA ROACH-AL!! (tudom, dicsekvésnek hangzik. Akkor is!!) JA, és ment a koncert tovább.

Ami a bulit illeti: na, az volt. Konstans rock-gazmus. Kezdve azzal, hogy olyan fílinges és kemény pogó volt, amit rég éltem át. Valahogy kéz-zöld foltok szorgos szerzése közben is az egész a Zenéről szólt. (ritka dolog itthon). Nem voltak a szokásos idióták, akik a tömeg széléről lökdösik az embereket, (remélem, utolsó perceiket tengetik valami furán fogazott izé gyomrában), nem voltak „én vagyok a kemény, és rólam szól ez az egész” arcok, sőt, még a sablontetkós GyurmaGyurikról is kiderült, hogy biza bulizni jöttek –sokkoló élmény volt-, és tényleg tudnak pogózni. És a non plus ultra: A közönség értett angolul! És a szóból is! Mikor Jake circle pit-et vezényelt (jííháááá!), lett tér, kör, pörgés, lett eleje, közepe, vége rendszerint (mert később már spontán is ment) épp ütemre, takkra, refrénre! Csak hogy mondjam: legutóbbi ilyen élményért Bécsig kellett menni… Ez itt srácok, rohadt nagy buli volt! Olyannyira, hogy a végére tartogatott Resort sem ütött nagyobbat, mint a többi dal a koncerten.
Oké, a közönség elkapta, a frontember hozta, de ezen felül: Mit tud a Roach? Túl a megjegyezhető dallamokon, a 2000-es években menőnek számító crossover-stíluson, az örök slágernek számító lázadáson túl, mi az, amitől több, mint bármelyik nyom nélkül eltűnt, vagy vergődő csapat a szcénából?
A koncert előtt fogalmam sem volt, most is csak sejteni vélem. Elsősorban: Nem hittem volna, hogy ezt írom, de hitelesek. Tök tudja, ki rendezi a klipjeik műanyagízű, overpózer részét, de most nyoma se volt, hogy megjátszották volna magukat. Ők tényleg ezek (vagy én lettem nagyon átb@szva), ezt akarják, szeretik csinálni, és elég sikeresek benne. Igaz: siker. Roach-ékat szokás egyszámos bandának titulálni, hisz a Last Resort sikerét soha nem tudták megismételni. Nos, - és ez volt a rohadt jó döntés- nem is akarják! A sokszoros platinalemezes banda tökéletesen otthon volt a Rákóczi/Lágymányosi –híd alatt egy közepes nagyságú bulihely, kicsiny, de annál lelkesebb közönségét gerjesztve. A dalaik messze változatosabbak, mint azt rosszakaróik monoton sulykolják. A majdnem lassú Scars, a kisebb autós tömegmészárláshoz ideális Broken as Me, a szinte popslágeres Gravity lenne egyforma? És anyu hogy van? Most komolyan: Hallottál már tőlük „szólj már”-szerű „MuszájÍrniEgyLassút-AbbólLeszaSláger” stílusú tucatballadát? Még talán a Before I Die lehetne lassú, - nem is játszották koncerten - ha nem verné szét a dob, és nem lenne benne az a kicseszett energia.

És ez a lényeg. A Roach az Infest-től kezdve folyamatosan reaktor. A srácok a Boci-Boci Tarkát is el tudnák úgy játszani, hogy lebontok rá egy sorházat. Fasza dallamok között! A P. Roachnak jellegzetes, rohadt jó riffjei vannak, tipikusan az a „HogyaFAszbaNemJutottEzNekemEszembe” kategóriából. Mindemellett a dalokban – szóljanak bár negatív dolgokról - mélyen mindig van valami pozitív életigenlés. Noha a dalszövegek néha pont a legsötétebb dolgainkról szólnak, valahogy egyikre se vágnám fel tiszta szívből az ereimet. Az élet néha szar DE… a Roach dalokban mindig van egy „de” elrejtve.

És ez csak a lemez. Élőben erre kerül még három lapát (franc van ezekkel az építőipari hasonlataimmal). Komolyan mondom, hiába hallgatod pókhálósra, fogalmad se, milyen valójában a zenekar. Mivel a Resort alatt felugrottam a zúzda centerében –muszáj volt, na- és lefelé egy bakancsra érkezve magam alá gyűrtem a bokám, kissé rosszban sántikáltam, ahogy célba vettem a fajanszot. Fura pályagörbém beszélgetést indikált, és egy veterán rocker így szólt: ez a buli megérte. (simán). Ez neki még egy gerincsérvet is megért volna. Nos, azt kihagynám, de hogy a halálsoron utolsó vacsorának Papa Roach koncertet kérek, arra komoly az esély. (hasonlóan jó hangosítással)

Vélemény? Még! Hazafelé a rojtosra izzadt valómat néhány fura alak társaságában egy köztéri öntözőrendszerrel csapattam forráspont alá, bokám jelezte, hogy néhány napra szabadságra menne, felsőtestem pogómasszázstól zsibogott, és fülemben-agyamban egymást kergették a dalok, a képzeletbeli naplómból kiemelkedő kontrasztos beton-téglafalra (képzavar, tudom,kuss!), vörös és fekete festékkel írtam/véstem fel: That Was the Best Party in This Year! Napok telnek el, lassan járni is tudok (bringa csak holnap), állok a metrón, fejemben non-stop mantraként szól:

Say Papa Roach.. /Pappa Roach/
Say P. Roach /P. Roach/



*( Félelem: A sokadik búcsúkoncertek országában konstans képlet: átlag fél havi fizetésünk a kamaszkori nedves álmok klimax utáni megfelelőjéért, valami vén fasz nyekergését hallgatva visszaálmodni magunkat oda, mikor még voltak nedves álmaink. )

** Na jó, a videón láttam, hogy nem mindenki tapsolt (igaz, aki tudott - és akart - telefonnal videózni az tényleg egy másik univerzumban lehetett.. de leszámítva a perifériális részeket, tényleg mindenki odatette)

Problem Child

u.i.: A setlistért köszönet Liszatz Krisztián-nak és Klötzl József-nek


Intro+ 1. szám
https://www.youtube.com/watch?v=VkA3gUtopco

Kapcsolódó oldalak:
http://www.paparoach.com/
https://www.facebook.com/paparoach
https://www.facebook.com/hammerconcerts

(A fotók a Papa Roach FB-oldaláról származnak!)