1. nap:

Délután 15.30 körül érkeztem meg a kempinghez, és a karszalag átvétele után el is indultam felfelé sátorhelyet keresni. Első pillanatra feltűnt, hogy milyen átgondolt és jól felépített rendszer szerint működik minden… A két nagyszínpad szinte pár lépésnyire volt egymástól, ez mégsem érződött. Felváltva mentek a koncertek, így később sem igazán féltem, hogy kihagyok bármit is. Ahogy az fesztiválokon lenni szokott, kb. fél óra alatt összehaverkodtam néhány közelebbi és távolabbi sátorszomszéddal, akiknek a későbbiekben nagyon sok jó percet, rengeteg röhögést és hatalmas bulikat köszönhettem. A sátorállítással, terepszemlével, szomszédolós iszogatással el is telt egy csomó idő, de aztán elnéztünk a Nagyszínpadhoz, ahol éppen a First Aid 4 Souls nevű industrial formáció játszott, nem is rosszul. Utána következett a Painstage-en Csihar mester egyszemélyes performansza, amiről sikeresen lemaradtam, épp csak az utolsó percekben vágódtam oda, így nem sokat láttam belőle. No sebaj, vissza a nagyszínpadhoz, lássuk a két mexikóit. Lassan kezdett a Hocico. Megálltunk kényelmes távolságban, és figyeltünk. Mivel 9 éve volt utoljára itthon Hocico koncert, elég szép számmal összegyűlt a nép. Hozzáteszem, nem vagyok electro rajongó, de ez elég rendesen arcon csapkodott engem is. Túl sok mindent nem tudok hozzáfűzni. Party hard volt, vastagon. Táncoló, ugráló, eufórikus tömeg, öröm volt nézni. Azért vettem a fáradtságot, és utánuk néztem, kezdetnek elég volt az idén áprilisban kijött Tiempos De Furia (A Harag Ideje) lemez, és beleszerettem. Az első nap igazi mennyország volt a műfaj kedvelőinek, hiszen ezután utolsóként a Xenomorph nevű Psy trance/Industrial produkció foglalta el a Painstage-et, 00.30-kor. Aki még nem volt elég részeg/álmos, táncolhatott hajnalig. Bőven volt mire. Én már kellően álmos voltam, úgyhogy a Xenomorphot nyugodt szívvel kihagytam.

2. nap:

Sikerült olyan sokáig aludni, hogy a döglesztően meleg sátorban majdnem hőgutát kaptam. Ezt, és a masszív piálást követő kiszáradást érezvén, úgy döntöttem elmegyek tusolni és megiszom minimum 2 liter ásványvizet…Csak „sajnos” ebből 2 korsó sör lett, amikor ezt követően kajálás céljából csatlakoztam a tegnapi ismerősökhöz a roppant hangulatos kisvendéglő teraszán. Igen, majd elfelejtettem, a vendéglő. Ide jártunk ebédelni és vacsorázni a társasággal, mert ár-mennyiség arányban sokkal jobb volt a benti fesztiválkajáknál, tudniillik, közel ugyanannyiért tisztességesen megpakolt tányérok érkeztek. Ezúton szeretném megdicsérni az Öreget, és a személyzetet, az ételek fenségesen finomak voltak, a pincérfiúk pedig hihetetlen jó fejek! Elég sokat sörözgettünk ott is, míg eszembe nem jutott ránézni a műsorfüzetre. Már késő délutánra járt, és úgy gondoltam, lesétálom az ebédet és megnézem a Clue nevű formációt a Szabad az Á… Színpadon. Ez egy barátságos kis színpad volt, jóval hátrébb, a kemping közepén. Az Autumn Twilight tagjaiból szerveződött zenekar elég sok érdeklődőt vonzott, ez látszott. Voltak olyan tipikus, a szövegben éppúgy, mint a dallamokban megjelenő fordulatok, amelyek itt is felismerhetőek: nem azért mert kiszámíthatóak, vagy önismétlőek lennének, hanem mert az évek során szinte védjegyszerűvé váltak. Amit összességében el lehet mondani, az az, hogy a megközelítés a darktól elmozdulva kissé direktebbé vált: inkább rock ez, mint metal, ugyanakkor még mindig elég melankolikus, azonban nem passzolna ide az alternatív címke sem. Nagyon hangulatos koncertet adtak, sajnáltam, hogy csúszás miatt rövidítették a játékidejüket… Szívesen hallgattam volna tovább is, de ezzel még sokan voltak így. Ezután hosszabb szünet következett, mert annyi ismerőssel és piával találkoztam, hogy egy időre elfelejtettem a koncerteket is. Aztán este már egy nagyobb társasággal együtt mentünk a Nagyszínpadhoz, ugyanis a ma este fő fellépője a VHK – Vágtázó Életerő volt. Elképesztő tömeg, mi is elvegyültünk. A következő pillanatban minden átmenet nélkül belecsaptak, és onnantól kész voltam. Életemben először láttam a VHK-t élőben, nem is nagyon akartam elhinni, hogy van ilyen. Nem láttam őket sehol játszani. Aztán kiderült, hogy van. Hallottam egyszer. Úgy tűnt, nagyon jó zenekar, bár a szöveget egyáltalán nem lehetett érteni, és a zene teljesen torz volt. Mintha minden ott történt volna a színpadon, a zenekar tagjai közt, de ennek ellenére kifelé, a közönség felé, és mintha semmi nem lett volna előre megírva, csak a szöveg. Aztán később kiderült, hogy mindez pontosan így van, csak néha még a szöveg sincsen megírva. Improvizáció az egész. Minden. Minden hang és minden szó. Egy abszolút pontos, és szavakkal ugyan nem, de magával az előadással és a zene-eseménnyel egyértelműen leírható teste van. Mert kompozícióról nem lehet itt írni. Ez nem kompozíció. Minden adott, mindennek megvan a maga helye, és minden meg is találja helyét az előadás folyamán, és csak ott találja és találhatja meg helyét a gitárokon, a dobon és az énekhangon. Mintha valami hatalmas és erős vár állna a zenekar mögött, vagy egy olyan térkép, amire rá sem kell néznünk, hogy tudjuk, hol vagyunk. Leginkább azt tudom mondani, hogy szürreális volt, és nagyon, nagyon energikus. Ezzel az élménnyel zárult a második nap.

3. nap:

Végre elérkezett a nap, amit már annyira vártam. A ma este headlinerei a finn Hexvessel és az izlandi Sólstafír voltak, és utólag is köszönet a szervezőknek, hogy ilyen okosan időzítettek. Szinte kivétel nélkül az utolsó napra maradtak a metalzenekarok, és az etno/folk irányzat képviselői. Metalosként persze találtam kedvemre való zenét az első két napon is, de a vasárnap délután és éjjel volt a fesztivál csúcsa számomra. Úgy délután 5-től este 9-ig a két nagyszínpad között mozogtam, ugyanis egymást váltotta az Ozone Mama, a Shapat Terror, az Agregator és a Dereng, és kivétel nélkül mind nagyon jó koncertet adott. Kiváltképp az Agregator műsora alatt bólogattam nagyokat, igencsak jól csúszott a zenéjük a finom, hideg sör mellé. Ezután gyors átöltözés, és már rohantam is vissza Hexvesselre. Nos, ez teljesen más volt. Nagyon nem bulizene. Révülő, gyönyörű, sötét és félelmetes egyszerre. Bátran merem ajánlani a Hagalaz Runedance/Wardruna/Omnia/Faun típusú zenék rajongóinak, nem fognak csalódni. (Sőt, még 2009-ben írtam kritikát egy svéd formáció, a FEJD akkoriban megjelent lemezéről, a Storm-ról. Aki azt hallotta, nagyjából teljes képet kap a Hexvesselről.) Élőben azonban egészen földöntúli hangulat árad a színpadról. Abszolút lehet érezni azt a tisztaságot és atmoszférát, amit én „északi hatás”-nak hívok, és ami a legtöbb finn, svéd, norvég és izlandi zenekar sajátja. Idén szeptember 7-én jön az új Hexvessel album, lehet majd csekkolni!

Eztán kicsivel 23.00 után színpadra állt a Sólstafír, és kb. azonnal megtelt a színpad előtti tér, ahogy felbőgtek a gitárok. Onnantól pedig elkezdődött a varázslat. Nézzétek el nekem, de elfogult Sólstafír rajongó vagyok, és nem tudok, csak szuperlatívuszokban beszélni erről a koncertről. Mivel a Fekete Zaj egy olyannyira családias fesztivál, hogy sem security-k, sem kordonok nincsenek, a színpad sarkához lapulva hallgattam végig a koncertet. Ja és igen, így fotózni is sokkal jobb volt. Tehát belecsaptak, a közönség pedig majdnem hogy transzban ringatózta végig a koncertet. Komor, sötét, és igen nehezen befogadható zene, mégis most voltak a legtöbben. Külön leírnám a zenekar tagjait, mert mesébe illő fickó mindegyik. Magas, vékony, bozontos-szakállas alakok, akiket mintha egy westernfilmből szalajtottak volna, csak nem a Vadnyugatról, hanem a Vad Északról. A koncert alatt sem az volt az érzésem, hogy megasztárokat látok, hanem négy izlandi pasast, akik döbbenetesen karizmatikus zenét nyomnak, és csontjuk mélyéig élvezik és átélik. Látszott, hogy egyből otthon érezték magukat a Fekete Zaj színpadán. Adalbjörn (az énekes) sűrűn húzogatta a whisky-s üveget, s mi több, itatgatta Svavar-t és Gudmundur-t is (basszer és dobos – a szerk.) koncert közben. Játszottak minden lemezről és demóról, de a csúcs számomra a friss lemez, a Svartir Sandar egyik dala, a Fjara volt. Ezt le is videóztam. Sajnos, a legjobb koncertek is véget érnek, másfél órányi játékidő után a Sólstafír is levonult a színpadról. Utána még sokáig iszogattak az egyik közeli faház teraszán, így néhány szemfüles emberke odament fotózkodni. Én ehhez túl nyuszi voltam, nem mindig megbízható az angoltudásom. A közös képünket Adalbjörnnel annak köszönhetem, hogy összefutottam egy kedves ismerősömmel, Évivel, ezúton is köszönöm neki hogy lefotózott Vele. Még most is a koncert hatása alatt vagyok, komolyan mesés volt…
De még mindig nem ért véget az éjszaka, mert 00.30 körül kezdett az utolsó zenekar a másik nagyszínpadon. Véletlenül tévedtem oda, mert a barátnőimet kerestem, és épp ott álltak. Nos, végtelenül örülök, hogy odatévedtem, mert csodálatos élmény ért. Egy Theodor Bastard nevű orosz csapatról van szó, akik valami egészen gyönyörű, pszichedelikus darkwave-ambient zenét játszanak. Yana Veva énekesnő hangjához hasonlót még sosem hallottam. Ezt nem is tudom leírni, hallgassátok meg… Nekik is van egy friss lemezük, a címe Oikoumene.

Zárásképpen annyit mondok, hogy örülök a Fekete Zajnak. Vannak koncertbandák és vannak előadóművészek. Vannak, akik századszorra is ugyanúgy elnyomják a programjukat, és előre tudod, mire számíthatsz. Tapasztalatom szerint ezek igenis lehetnek különálló kategóriák, és a Zajon az utóbbi képviseltette magát mindhárom napon.
A kettő között az a különbség, hogy egy átlag (metál) koncerten simán elmész sörért valamelyik lassú, vagy kevésbé favorit szám alatt, míg a másik esetben hátrébb lépni sem akarsz, nehogy egyetlen pillanatról is lemaradj, mert annyira különleges az egész. Örülök, hogy van egy ilyen fesztivál, ami előnyben részesíti az ilyen különlegességeket és ritkaságokat. Köszönöm, hogy ott lehettem!

http://www.feketezaj.hu/