Ha valaki majd húsz esztendeje megveszekedett Mercyful Fate és King Diamond hívő, akkor tisztában van azzal, hogy mit is jelent egy tartalom, külsőségek, vagy megszólalás miatt megosztó zenekarért rajongani. Tudja, hogy mekkora élmény egy társaságba keveredni a hozzá hasonlókkal, és milyen érzés szánakozva visszatartani a cinikus röhögést, mikor épp egy meg nem értő, vagy megérteni nem akaró egyén, esetleg csoport hangoztatja, hogy „márpedig ez mennyire szar”.

A Ghost B.C. vagyis Papa Emeritus (III.) és a The Nameless Ghouls szintén hasonló kategória. Lehet Őket befogadni vagy elutasítani, kifigurázni vagy felmagasztalni, imádni vagy gyűlölni, gyakorlatilag mindegy... a lényeg, hogy valamilyen formában a jelenség mindenkit megérint, ha legalább egyszer szembesül a létezésével.

Személy szerint az Infestissumam megjelenése után hallottam róluk először, és azóta epedve várom, hogy ezt a jelenséget személyesen is megtapasztaljam. Nem tagadom, hogy a zenekarral kapcsolatos számos negatív megnyilvánulás csak még jobban fokozta az érdeklődésem.

Egy közelmúltban megjelent interjúban az egyik névtelen Ghoul így nyilatkozott:
„Teoretikusan azt hiszem, hogy jobb eszközei lennénk az ördögnek, ha több hörgés és keménység lenne a zenénkben. Ugyanakkor azt hiszem meg van elégedve a mi missziónkkal is."

Az említett misszió budapesti állomásának a Barba Negra Music Club adott teret és őszintén szólva elképzelni sem tudtam, hogy mekkora tömegre számíthatunk. Lehet, hogy furcsán hangzik ez egy a tengerentúlon nagyon is komoly népszerűségnek örvendő zenekartól, de idehaza mégiscsak más tempóban zajlanak a dolgok.

A hangulatkeltő Dead Soul fellépése alatt már elenyészőnek nem nevezhető, de az esemény szintjéhez mérten még korántsem jelentős nézőszám gyűlt össze, a hangulatra viszont nem lehetett panasz. Ennek ellenére is azt kell mondanom a produkció hagyott némi kívánnivalót maga után. Az egy énekessel és két gitáros / szintetizátoros felállással operáló trió sajnos koránt sem nyűgözött le élőben, már csak azért sem, mert az elektro alapokat bántóan zajosra keverték. Az egész koncert alatt az volt az érzésem, mint ha a Depeche Mode és Fields Of The Nephilim törvénytelen nászának bizarr végeredményét hallgatnám, ami amúgy tényleg nem rossz, de ott és akkor, abban a formában nem jelentett maradandó élményt, bár vitathatatlan, hogy a maga nemében szórakoztató volt.

Nem kellett sokat várni, hogy elkezdődjön a ráhangolódás és felcsendüljön az a bizonyos hosszúra nyújtott intro…

És ami az ezt követő másfél órában történt, az gyakorlatilag leírhatatlan, maximum felvázolható.

A Ghost B.C. ereje ugyanis nem a brutalitásból fakad, hanem az iszonyatosan precíz összeszedettségben, a karakterek kidolgozottságában, a színpadi koreográfiában, a már-már pantomim szintre emelt mozdulatokban, szimbólumokban, a jelmezek és a kellékek bizarr összhatásában, és persze az iszonyat profi zenei tudásban rejlik.

Amit ezek a rejtélyes figurák odafent műveltek, az egyszerre volt egy hibátlan koncert és egy színjáték. Aztán persze ezt mindenki úgy értelmezi és dolgozza fel magában, ahogy akarja. Számomra lenyűgöző, hogy évek óta képesek egy olyan játékot játszani - mind a közönségükkel, mind a médiával - , ami megteremti a maguk misztikumát, amit egyébként több mint valószínű, hogy Ők sem vesznek annyira komolyan, mint ahogy ezt sokan gondolják. Hasonlót már korábban is láthattunk, beszéljünk akár a már említett King Diamond munkásságáról, vagy akár a Slipknot -féle maszkok mögé bújtatott karakterekről, mégis egyedi és figyelemreméltó az a megközelítés, amit a Ghost B.C. tagjai képesek prezentálni. Találgatások, „lebukások” és fel-felbukkanó nevek mindig vannak, de ezzel kár elrontani a mókát. Az sem feltétlenül fog kiderülni, hogy a Pápa személye valóban cserélődik-e, vagy ez is csak egyfajta hangulatkeltési eszköz. A Meliora lemezhez kapcsolódó, „lazábbra váltott” megjelenés Papa Emeritus III. valós karakteréből már amúgy is jóval többet mutat. Arról már nem is beszélve, hogy a „megközelíthetetlen Pápa” azért nem egyszer igencsak humorosra vette figurát, és piszok fifikásan vezényelte a közönségét: Egy hanyag, gitárosra mutató taps imitálással iszonyat ovációt kiváltani a nézőkből nem kis teljesítmény. Aztán persze ott van az önkéntes apácák felvonultatása és az első sor áldoztatása, huncutul kiemelve, hogy nem ám taperolni a lányokat... Amúgy igen nagy kujon lehet ez a Pápa, főleg, hogy a kiszólásai jelentős részben erősen szexuális töltetűek, és erre az i-re a pontot a záró Monstrance Clock „Come together, together as a one” sorának „Cum togetherré” történő átértelmezése tette fel.

Ha már a daloknál tartunk számomra az est egyértelmű csúcspontjai a már említett zárótétel mellett a Per aspera ad inferi, a könnyfakasztóan gyönyörű He is, az új lemezről elsőként bemutatott klippes dal a Circle, az elmaradhatatlan Year Zero, a Zombie Queen és persze az If You Have Ghosts jelentették.

A Jigolo Har Megiddo akusztikus előadását pedig már csak azért is érdemes kiemelni, mert a lépcsőn ücsörgő Ghoulokkal egy elég kicsavart tábortűzi hangulatot sikerült bepréselni a nagy szeánsz kellős közepébe.

Ahogy egy kiváló barátom fogalmazott, az egész annyira egyben van, hogy azon sem lepődhetnénk meg, ha kiderülne, hogy „itt maga a Sátán a producer”.

Ha benne vagy ebben a játékban, akkor garantáltan megérzed azt az atmoszférát, amit a Ghost B.C. megteremt maga körül. Hipnotizál és magával ragad amit látsz és hallasz, és egy feledhetetlen élménnyel lehetsz gazdagabb. Remélem mihamarabb újra részesülhetek ebből.

Galéria:
PZsP Photography / Barba Negra

(A cikkben szereplő képek sajtófotók, nem a koncerten készültek!)

Kapcsolódó oldalak:
http://www.ghost-official.com
https://www.facebook.com/thebandghost
http://www.livenation.hu
http://www.barbanegra.hu