Kezdeném azzal, hogy ezen beszámoló megírására több szempontból is alkalmatlannak tartom magam. Egyrészt a két előzenekarról az égvilágon semmit nem tudtam a buli előtt, másrészt azt sem mondhatnám, hogy agyonhallgattam előtte a GMW új, „Hell Sweet Hell” című albumát. Az, hogy egy húzós hét közepén, fáradtan érkeztem meg csak bizonyítványmagyarázás ezek után. Hogy most mégis felpörögve, lelkesen koptatom a klaviatúrát az az est további részében történteknek köszönhető. Az este mesterhármasa ugyanis tökéletesen feledtette velem a fent leírtakat, a leírtak előtt végiggondolt más egyebeket, a tej és kifli árát (még a sörét is… :D ) és az összes fejemben kavargó minden mást is.
Visszakanyarodva a pörgős héthez, a sokadik sokórás munkanap után a kocsiban a koncertre tartva először azon elmélkedtem, hogy a Grand Mexican Warlock az a zenekar, akikről rendszeresen lemaradtam eddig. Két éve a VOLT-on például az utolsó számuk alatt sikerült végre sátorhelyet találni, aztán volt egy ZP-s buli is, ahol a bejáratnál hallgattam végig az elköszönést, estébé… De most róluk szól az este, lemezbemutatás, főattrakció. Most megadják az esélyt más bandáknak, hogy lekéssem őket (persze, hogy ezúttal időben érkeztem).
A koncertek kiírt kezdési időpontja, és hogy az emberek mikor kezdenek el a színpad elé szivárogni olyan filozófiai magasságokat feszeget, mint a tyúk vagy a tojás problémája, ezt szerintem békésen egy olyan 20-30 perces csúszással lehet átvészelni. Addigra megmelegszik a sör. Ezt tudják az A38-on is, így kb. fél órával a tervezett kezdés után a Kamikaze Scotsmen csapott a húrok közé. Mondjuk azokból túl sok nem volt (mármint húrokból), összesen 4 darab. A felállás ugyanis billentyű, dob, basszus. A srácok bár profin csinálják, amit, kicsit mégis lecövekeltek a színpadon, a népek meg azzal szemben. Maradjunk annyiban, hogy a közönség tartotta az első randis illő távolságot, a zenekaron érződött a nagyobb színpadi rutin hiánya – bár annyira nem is újak, ismeretlenek. Szétnézve az arcokon ugyanazt a whadda’fuck érzést láttam legtöbbeken, ami bennem is motoszkált. Elektrofunkrock, durván mégis érzéssel, olyan basszus kísérettel, hogy a szőr állt a hátamon. Kategorizáláson fölösleges is agyalni, azt meg érdemes lesz figyelni, hogy hol lehet a srácokat hallani legközelebb…
Technikai szünet, pacsizás a közben odaért haverokkal, aztán jött a főfogás előtti desszert. Mother’s Cake. Na, hát egy újabb háromtagú formáció, plusz hat húr. Elsőre folyton vigyorgó zenebohócoknak tűntek, aztán nem is gondolkodtam rajtuk tovább, csak élveztem, amit csinálnak. Pszichedelikus funky metal, vagy mi a szösz (ezen sem agyaltam sokat). Nagyon élnek a színpadon, ami a zenéjükből is lejön, könnyedén siklanak át egyik stílusból a másikba. A közönség megvadul, ők meg csak vigyorognak tovább, tolva a groovos riffeket. Csillagosötös. Mesterhármas.
Újabb szünet, levegő, sör, hogyvagymiújság. Aztán GMW. A lemezbemutató fogalmát, ha szabad így mondani, a srácok szó szerint vették, ugyanis eltolták az arcunkba a teljes Hell Sweet Hell albumot elejétől a végéig. Ahogy fentebb írtam, az albumot nem hallgattam agyon a koncert előtt. Najó, egyszer hallgattam végig, aztán úgy gondoltam majd kap még esélyt. Lehet nem voltam olyan hangulatban, nagyon elkalandoztam közben vagy csak simán ez egy olyan anyag, amit érlelni kell az ember fülében. Ha megfeszítenek sem tudnám megmondani, valahogy mindig odáztam a közelebbi ismerkedést, aztán el is jött a szépen koncert napja. Meg bennem a para, hogy hogy jövök ahhoz, hogy ezek után megmondjam a frankót az anyagról, mikor a zenekar hónapokig érleli, dolgozik rajta, átgyúrja, beleéli magát. Én meg azt se’ tudom hányadikán van elseje. Hát kiderült. Kéremszépen azért kell lemezbemutató koncertre menni, akkor van „elseje”, akkor lehet átélni azt a hangulatot, ami belengi az egész albumot a készítése közben. A feszültséget a színpadon, a várakozást, hogy mit fog ehhez szólni a nép. Ezt nagyon lehetett érezni és érteni, csak figyelni kellett a srácok arcát, a felszabadult, de mégis feszült mosolyokat, a csillogást a szemükben. Elárulom, azóta ronggyá hallgattam az albumot, ezzel a hangulattal átjött a dolog, csak gratulálni tudok hozzá nekik!
Az albumot záró Delta után a vizsgadrukkot le is rázták magukról, és jött pár nóta az Aeons-ról. Kezdésnek rögtön a (személyes nagy kedvenc) Gravity Pin egy lelassított, átdolgozott verziója. Elég szájtátósra sikerült, úgy láttam ők is szeretik, a saját setlistjükre csak úgy írták fel: Pfújdejó. Az. Ez az átdolgozott hangzás aztán el is mosta kicsit a kontrasztot a két album között, nem mintha nem lehetne mindkettőt szeretni, de azért tagadhatatlanul van különbség. A rossz hír ezek után már csak az volt, hogy nem terveztek a fiúk ráadást, a jó hír pedig, hogy azért őket is meg lehetett győzni. Még egy dal erejéig visszajöttek, Szabó Lacival a dobok mögött, csak hogy érezzük a törődést. A zenekar egyébként nemrég cserélt dobost, az „újonc” Pap Dávid-ra egy rossz szava nem lehetett senkinek. Bár az egyik tányér megsínylette a koncertet, és poénkodtak is a többiek, hogy ki van rúgva, de ez semmit nem von le az érdemeiből.
Az egyetlen dolog, amit nem értek, hogy egy ilyen bulit miért kellett csütörtökre tenni. Persze így is fogyott a sör, átszellemült a nép, miegymás, de azért csak be kellett menni másnap dolgozni. Mondjuk így legalább volt kinek elmesélni, hogy aztak..va…!
[Tovább a képekhez...]
[Tovább a FB-fotóalbumhoz...]
http://www.grandmexicanwarlock.hu
https://www.facebook.com/grandmexicanwarlock
http://motherscake.com
https://www.facebook.com/motherscake?fref=ts
http://kamikazescotsmen.bandcamp.com
https://www.facebook.com/kscotsmen
http://www.a38.hu
|
