Izgalmasnak ígérkező dupla műsorával érkezett Budapestre a britt progrock méltán híres ikonja, Ian Anderson. Egyrészt nemrég megjelent, a szakmai sajtóban igen pozitív visszhangoknak örvendő Homo Erraticus című albumát mutatta be, aztán pedig a Jethro Tull legnagyobb slágereiből is jutott egy csokorra való. A két műsorszám már külön-külön is megérne egy misét, így aztán volt mit várni a nagyérdeműnek szombat este.

Mint minden Budapesti koncerthelyszínnek, a Kongresszusi Központnak is vannak előnyei és hátrányai is. Este 7 után autóval megközelíteni már elég nehézkes, de legalább lehet parkolni az intézmény előtt. Kilencszázé’. De nem is ez a problémás, a megérkezési ceremónia már sejteti, hogy a helyszín elhagyása nem lesz egyszerű (nem volt), de ettől azért el lehet tekinteni, egy ilyen esemény után nincs miért rohanni, az ember szépen kivárja a sorát. A pro oldalon pedig ott van a szinte másodpercre(!) pontos kezdés. Pesti éjszakához szokott időzítéssel könnyű lemaradni az első taktusokról. Sajnos a fotózást a management kategórikusan megtiltotta. Ezt nem annyira értettem, manapság már nem is esemény, ahol nem emelkednek magasba a telefonok, nem villan nyolc-tíz vaku percenként, így aztán tele is lesz az online közösségi média bemozdult, rosszul exponált képekkel. Hogy ezek helyett miért nem kellenek a minőségibb felvételek, azt az ördög – meg Ian Anderson managere – tudja. De ha nem, akkor nem, így legalább lehet maximálisan a zenére koncentrálni.


Amennyire lehet kényelmesen elhelyezkedtem a székben, és ahogy fentebb is írtam, pontban 20.00-kor elsötétedett a terem, és elindult az albumot felvezető video vetítés. A vásznon egy Svájci szanatórium a század elejéről, a maláriás Ernest T. Parritt szerepét Anderson (a történet szerint az ő lázálomtól ihletett elbeszéléseit dolgozta át a Thick as a Brick főhőse, Gerald Bostock, és végül ezekből születtek a dalok), orvosaiét zenésztársai játsszák. Pár perc múlva a húrok közé csapnak, az első dalt a felvezetőben látott kórházi öltözetben tolják végig. A koncert alatti video spotok jól eltaláltak, sajátos, angol humorral átszőtt bevágások, amik jól passzolnak a dalokhoz. A történet többszörösen fiktív volta ellenére is aktuális. A teljes Homo Erraticus albumot eljátszották nekünk, sőt, a zenén és a videókon túl némi színházi körítést is láthattunk. Sajnos a britt angolt nem mindig tudom élőben lekövetni, így ez számomra veszít értékéből, de a lényeg úgyis a zene, az pedig lehengerel.

Ian Anderson 67 évesen is tele van energiával, ugyanúgy egy lábon, jellegzetes „gólya” állásában fuvolázik, mint 40 éve. Föl-le rohangál a színpadon. Érezni rajta mennyire átéli ezt a művét is, a legnagyobb komponistákra emlékeztet előadás közben: feszült koncentráció, büszkeség és felszabadultság látszik egyszerre arcán. A muzsikus társak nem hagyják cserben, bár a zene komplexitása elbírna még néhány session zenészt, de így is megoldják. Talán Florian Opahle játéka a legmeggyőzőbb, de nehéz lenne bárkit is kiemelni. Az viszont tény, hogy az After These Wars gitárszólója alatt majdnem felpattantam a helyemről. Még jó, hogy a sajtós jegy nem a színpad elé szól… De Florian többször jött a színpad elejére szólózni, nem látok a fejébe, de gondolom jól esett volna neki néhány emberi tekintet a dobogó magasságából. Előzőleg a The Turnpike Inn billentyű-fuvola unisonoja alatt akartam a széksort kitépni magam alól, és hát többször éreztem a nézőtér remegéséből, hogy vannak, akik szívesen megmozdulnának. De ez egy ilyen helyszín, és az előadás teátrális jellege miatt annak első felében annyira nem is volt ez baj.


Ami viszont zavart, és nem tudom szó nélkül hagyni, az az erős kontraszt a zene és Anderson énekhangja között. Tudom, egy élő legenda, és maximálisan tisztelem, sőt csodálom. Zseniális zeneszerző, fuvolista, gitáros, nagy gondolkodó, ikonikus alakja a progresszív rockzenének. De valljuk be, énekesnek azért nem a legjobb és ez élőben elég zavaró, ennyi jó zenész mellett elférne egy jó torkú énekes is. Igaz ott van Ryan O’Donnell, de neki inkább színpadi szerep jut, és amikor énekel, akkor sokszor úgy érzem visszafogja magát, marad a mester árnyékában.

Ettől függetlenül a Homo Erraticus élőben még többet tud adni, mint lemezről hallgatva, az élmény maradandó, a negyedórás szünet alatt is végig a fülemben mászkál a darabot körbefogó dallam. A negyed óra pedig negyed óra, a büfé előtt több méteres még a sor, mikor megszólal a második felvonásra invitáló csengő.


A szünet után aztán már néha tényleg alig bírt a nép ülve maradni, ahogy hirdették is, szóltak sorban a Jethro Tull legnagyobb slágerei. A blokkot nyitó Living in the Past alatt rögtön el is merengtem, az ironikus dalválasztáson. Ian Anderson bizony megmutatta az előző bő egy órában, hogy nem a múltban él, még ha mostanában nagy divat is a 70-es évek prog/rock hangulatát idézni, kevés olyan zenész van, akitől ennyire hitelesen szólna mindez, mint tőle.
Jönnek sorra a Tull dalok, a kivetítőn egy időgép pörgeti a dátumot a dalok születési idejéhez, legtöbbjük több, mint 40 éves, de ahogy megszólalnak, azon bizony nem érződik az idő vasfoga. Anderson mester lelkesen konferálja és kommentálja szerzeményeit, egy ízben kissé előre is szalad. Később mentegetőzik, Florian kolléga a gitárszóló hevében arrébb tessékelte a setlist-et, és így elnézett pár sort. 67 évesen előfordul, mondja, és hatalmas ováció a jutalma. Meg is érdemli. A nóták alatt a kivetítőn azok korabeli felvételei, fura, nosztalgikus érzés fog el, pedig már a set vége felé járunk, amikor megszólal az első olyan nóta, ami már akkor íródott, mikor ezt a földet tapostam.


Sweet Dream, Too Old to Rock 'n' Roll: Too Young to Die, Songs from the Wood, Aqualung… Aki nem követte mostanában Anderson munkásságát, az is megkapta az ismerős dallamokat remek előadásban. Nálam a visszataps utáni Locomotive Breath ütötte a legnagyobbat. A zenekar bemutatását a virtuális kommentátor végzi el, közben mókás video spotokat látunk a tagokról. Vastaps, hajlongás, néhány bakelittel – nyilván dedikálás szerzési szándékkal - előre rohanó rajongó és vége is a dupla műsornak.


Az estére, különösen a második felére lehet nosztalgikusan tekinteni, de ugyanakkor a hangzás modern, a régi Jethro dalokat néhol finoman áthangszerelték, az új album pedig méltán megállja helyét a mai progresszív felhozatalban is. Duplán elégedetten indultam hát haza a koncertről, a néhány zavaró tényező és a nehézkes hazaindulás ellenére is őszintén mosolyogva.

 

Homo Erraticus:

Doggerland
Heavy Metals
Enter the Uninvited
Puer Ferox Adventus
Meliora Sequamur
The Turnpike Inn
The Engineer
The Pax Britannica
Tripudium Ad Bellum
After These Wars
New Blood, Old Veins
In for a Pound
The Browning of the Green
Per Errationes Ad Astra
Cold Dead Reckoning

The Best of Jethro Tull:
Living in the Past
With You There to Help Me
Sweet Dream
Teacher
Critique Oblique
Too Old to Rock 'n' Roll: Too Young to Die
Songs from the Wood
Farm on the Freeway
Aqualung
----------------------------------------------
Locomotive Breath

http://www.livesound.hu
http://www.jethrotull.com

szervezés:
http://www.livesound.hu
https://www.facebook.com/LiveSoundProd