Az Iron Maiden a ’80-as évek egyik legmeghatározóbb újhullámos brit zenekara, akik a hihetetlenül sikeres ’80-as évekbeli pályafutásuk közben rögzített videoanyagaikat sorozatként jelentetik meg újra, lemezek között, újramasterelve kép- és hanganyagban, és a kiadásokhoz monstre turnékkal örvendeztetik meg a rajongókat a hároméves lemezkiadási ciklusok között. Az amerikai turnus után minden magyar Maiden fan megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor hivatalossá vált a budapesti koncert dátuma, és összekulcsolt kezek tömkelege köszönt az égbe, hogy nem a Sziget ad otthont (ismét) az eseménynek. Izzasztó tömeg, egy energikus show, a legvegyesebb rockarcok és lassú sorok a sörcsapoknál a továbbiakban...

Amikor egy nagyvárost az a megtiszteltetés ér, hogy az Iron Maiden koptatja majd a színpad deszkáit ott egy bizonyos estén, akkor olyan félreérthetetlen ómenek kezdenek el jelentkezni az utcáin, mint a maiden-pólós turistacsoportok, az éppen kimozduló kedvenceiket kereső fanok, és a koncert helyszíne felé konvergáló, közben egyre ittasabb öreg- és fiatal rocker csapatok. Amely látvány a legfrissebb, heavy zenét hallgatni nemrég kezdő, vagy épp a legnosztalgikusabb, már lenyugodott családfő szívét is megmelengeti, hisz a true maiden-fanságnak hatalmas előnye van: az, hogy sokan vagyunk. Piszkosul sokan, és a zenekar a metal-világban szinte egyedi népszerűségre szert tevő látványvilágát még azok is felismerik, akiket totálisan hidegen hagy a fémzene, így joggal mondhatni, hogy egyfajta maiden-tsunami sűrűsödik az adott helyszínhez...

...ami Budapesten a Papp László Aréna lett, ami nem a legolcsóbb jegyrendszeréről híres, így sokan be sem fektettek, hogy láthassák kedvencüket, nem tudták megengedni maguknak a borsos árat, az eleve felosztott szektorok közül a legdrágább pedig eleve egy havi átlagfizetés egyharmada volt. Sajnos, mondom, hisz ez a turné a Maiden csúcs időszakában készült anyagokat hivatott újra színpadra vinni, a zenekar aranykorának egyik (szerintem) legjobb mestermunkája, a Seventh Son Of A Seventh Son ’89-es turnéjának aktualitásában felvett Maiden England VHS újrakiadása már önmagában ünnepnek számított a közelmúltban. A lemez szürreális, jeges borítójához tökéletesen passzoló hideg, sterilebb hangzásvilágában előadott, olyan ritkaságszámba menő dalok, mint a Still Life, Prisoner, Infinite Dreams már önmagában ínyencségnek számított az azóta közben rengeteg fiatallal óriásira duzzadt fanbase-ben. Így a brutális 2003-as év után (amikor a zenekar kétszer járt hazánkban, egyszer a Summer Rockson egy nosztalgia turnéval, majd Debrecenben a Dance of Death turnéstarterrel, ami (ismét szerintem) a fiúk finoman szólva csúcsformáját mutatta) kétszer a Szigeten fellépő, annak technikai megoldásai miatt felemás fogadtatású koncertek után végre-valahára saját színpaddal és hangtechnikával érkező zenekart hosszú évek alatt kiéhezve fogadhattuk.

Az Iron Maidenről lehetne sokat beszélni, igazából könyvhossznyit (ajánlom Polgár Péter könyvét az olvasni szeretőknek), de a zenekar "imidzse" mögötti érdekességek már tényleg ínyencségek, totálisan elkülönülnek a banda szövegi, vizuális és zenei világától. Elöljáróban elég annyi, hogy a focimániákus Steve Harris, miután nem került be a válogatottba, ambícióit egy olyan heavy zenekarba ölte, amit igyekezett olyan képűre formálni, hogy minden követ legörgessen idővel, miután már minden követ megmozdított érte, amit lehet. A kezdeti sűrű tagcserék után 1978 decemberében készült el a csapat első saját kiadású demója, a Soundhouse Tapes, majd 1980-ra már az első nagylemez aratott világsikert az EMI gondozásában. Onnantól már egyenes volt az út, a lendületet Paul diAnno énekes 1981-es kirúgása sem törte meg, helyére az igazi frontember hőstenor Bruce Dickinson igazolt át a Samsonból, és már meg is volt az a maiden felállás, amivel emberek milliói szerették meg örök életre a brit ötös- immár hatos fogatot. A ’88-’89-es időszak nem csak azért volt fontos, mert a Seventh Son-nal és az adott turné felvételének kiadásával csúcsalkotást ért el a zenekar, de ezen eredmények után távozott a sajátos stílusú Adrian Smith gitáros a zenekarból, akinek szólói és témái rengeteg dalnak adtak arcot. A magyar rajongók számára fun fact, hogy a Maiden England felvételen Smith Ossian-pólóban játszik, amit a magyarországi koncert utáni pólócseréléskor szerzett a zenekartól, ez a mai napig újra és újra felbukkan különböző amatőr blogokon, mintha a szerkesztő épp spanyolviaszt talált volna a vécében a reggeli fekália helyett... Személy szerint 18 évesen találkoztam a felvétellel, a pólós dolog kb. 5 percig volt meglepő számomra, de az előadásmód, a felvételen át is kirobbanó energia, az élmény, hogy ha közvetve is, de részese vagyok egy csúcsformás maiden koncertnek. Örökre rányomta bélyegét a zenei karrieremre és arra, ahogy aztán a zenekarra néztem, bármit is csináltak. Csupán egy ennyire jelentőségteljes időszak nosztalgiaturnéja érkezett el a fővárosba, és azt kell mondjam, hogy ha nem is ugyanaz a szett hangzott el (az a fránya Infinite Dreams) és a hangzás nem is idézte annyira a Seventh Son éra jegesebb hangulatát, de kvázi - teljes elégedettséggel távoztam a koncert végére kemény küzdés árán elért első sorokból. A teljes jelzőt csúfosan megvonta tőlem a hangosítási problémák tömkelege, a rengeteg vadul kamerázó azzhole - akiknek üzenem, hogy a youtube ELEVE tele van jobbnál jobb bootlegekkel mint amiket ők maguk csinálnak, továbbá a Rock Am Ring koncert HD-ben került fel az internetre, továbbá a kezét csókoltatom amiért 25 ezer keményen megdolgozott forintért eljön egy koncertre, amit egy kijelzőn bámul sajgó vállakkal. És pár kedvenc dalom hiánya (Infinite Dreams, Man). De hát mindenki tudja, hogy nincs tökéletes maiden-szett, a rengeteg különféle tematikájú és hangzású dalból lehetetlen olyan programot összeállítani, ami mindenkinek teljesen megfelelne.

A több tízezer ember látványa így is brutális volt, a lelátókon sem használták ki az ülőhely lehetőségét, egy személyként fortyogott az Aréna, de előtte az Anthrax próbálkozott bemelegíteni az embereket, amit sajnos egy feszes bulival sem sikerült, a Maiden előzenekarának lenni egy igazán hálátlan dolog. Ezt már megtapasztalta a GammaRay is Debrecenben, hogy a kiéhezett, Harrissék zenéjével testileg-lelkileg (nagyrészt) kisajátított tömeg már tűkön ülve (vagy állva) várja, hogy az örökmozgó Dickinson kirobbanjon a színpadra, szólhat nekik bármi. Scott Ianék ettől függetlenül beélték a színpadot, és úgy odatették párszámos balhéjukat, hogy füstölt. Az olyan dalokra, mint Caught In A Mosh vagy Got the Time, nem igazán reagált a közönség, eleve a lassú sörpultoknál hizlalták tovább a sorokat azok, akiknek a New York-i fenegyerekek koncertje érdektelenségbe fulladt, vagy kint eregették a többi bagóssal a Meteorológus Mihályt is megszégyenítő füstfelhőket, a dohányzórészbe ekkor eleve csak véráldozatok árán lehetett kiférni.

Az AC/DC kultdala, a T.N.T. már kellően megpörkölte a legkeményebben ellenállóakat is, majd az I Am The Law és Antisocial tökéletes zárásként tett pontot a rövid, de energikus koncert végére, ami után a Maiden megmutatta, hogy metal és metal közt is van különbség. Amíg az Anthrax egy hajdobálós, moshpitelős rifforgia, addig a Maiden az egy performansz, egy show, egy komplex lény, és emiatt bármilyen hatalmas zenekar is oda kerülhet, az biza nehezen felidézhető, gyengének ható bulit ad a brit szörnyek előtt.

Ez egy háromnegyed órás átszerelés után derült ki biztosra, a több mint 30 éves legenda színpadra robbanása totálisan törölte az amerikai fiúk bemelegítő körét. A hagyományszámba menő UFO dal, a Doctor Doctor felcsendülése már összenőtt a maiden cirkusszal. Ez volt az a dal többek között, ami Harrist elindította a zenész pályán, és totálisan képes hangulatba hozni az összegyűlteket, tömeges éneklések hangzottak fel a tömeg különböző pontjairól, majd mindenki a kivetítőkön megjelent gleccseres-jéghegyes introra szegezte a tekintetét, ami alatt a talán eddigi legjobb intrózene szólt, megfelelő hangerővel ahhoz, hogy ne lehessen feleslegesen túlbeszélni. A nyitó Moonchild bevezetője ismételten felvételről szólt, akárcsak az eredeti ’89-es koncertfelvételen, de most egy Dickinson éneklő arcára vágott, a Seventh Son okkultista sztorijához passzoló bevágásokkal tarkított kisfilm kísérte a kivetítőkön, majd a zenekar színpadra robbanásával elszabadult az az energiabomba, ami papírforma szerint hozzátartozik egy maiden fellépéshez. Katartikus élmény az, mikor a dobokba belecsapó Nicko előtt a négy ismerős arc a már hozzájuk nőtt arckifejezésekkel pengetik a metalt, majd a hátsó körkifutós részen megjelenő, valamilyen furcsa ruházatot viselő Dickinson fáradhatatlanul mondja és mondja, és te már tudod, hogy most két órán át bizony nem fogsz leállni egy percig sem. A 60-hoz közelítő hiperaktív Bruce színpadi teljesítménye irigylésre méltó, őszintén, nem tudom elképzelni, hogy el fog jönni számára az az idő, mikor ténylegesen visszavonul. A hangosítás sajnos nem állt a zenekar oldalán, a negyedik-ötödik dalban is voltak még furcsán megszólaló pillanatok, de a nyitó Moonchild alatt például a basszus és az ének egyértelműen dominált a színpadon, ez a későbbiekben stabilizálódott, de Gers gitársoundja a koncert végéig kevesebb maradt, mint társaié. Személy szerint piszkosul jól esett végre újra, saját full cuccukon, zárt térben hallani a zenekart, a Szigeten kétszer elkövetett förtelmek után, végre úgy tudtunk balhézni a közönségben, hogy nem hallottuk, mit beszél a másik.

A hangosítás által sajnos megölt Can I Play With Madness után az ínyencfalat ritkaság The Prisoner-re indult be még inkább az összegyűlt embersereg. Itt sajnos már feltűnő volt, hogy Bruce torka már nem tudja hozni a régi témáit, teátrálisabb előadásmódjába sok hibát el tudott köpenyezni, az ott spórolt tartalékokat a monumentálisabb dalokban élte ki, a Revelations mindig egy mesterdarabnak számított, és a reunion óta igen gyakran veszi műsorba a zenekar, mégis a Piece Of Mind egyik csúcsdaláról van szó, ami a felelgetős részeivel igazi közönségmozgató. A Trooper a már megszokott krími háborús egyenruhát és tépett brit zászlót hozta magával, a The Number Of The Beast hatalmas lángoszlopokat követelt a színpad kifutórészénél, amik erejét és forróságát odalenn is érezni lehetett, Bruce ettől függetlenül kb. fél méterre bohóckodott az egyiktől.

A Phantom Of The Opera egy olyan dal, ami igazából egy rébusz nekem... Hogy hogy volt képes Harris egy ilyen, rengeteg különálló témát felsorakoztató dalt írni a karrierje elején, amivel a mai napig megizzadnak gyakorlott basszerosok és gitárosok. Éneken nem a legerősebb a darab, de közönségvadító hatása nem maradt el. A Run To The Hills zárószámként szerepelt a leggyakrabban, most a koncert közepén foglalt helyet, ám az ezt követő Seventh Son...-ban történt meg az igazi, csúcspontnak mondható show-elemhalmaz. A dalt mindegyik zenész átütő koncentrálással játszotta, érezhető volt, hogy itt most nincs meg a több száz koncertes rutin, ehhez a darabhoz nagyon régen nem nyúltak, és bonyolultabb is, mint a legtöbb slágerdaluk. Bruce kis átöltözést kapott a narrálós résznél, amivel valami nem volt rendben, mert ijesztő-sokkoló kinézet helyett egy ’80-as évekbeli James Bondból kiugrott szovjet főgonoszra emlékeztetett. A tűzijátékkal lezárt dal után tudni lehetett, hogy ennyi, jön a papírforma zárás és a variált ráadásblokk, az ősdinoszaurusz Wrathchild zúzása után a Fear of the Dark - Iron Maiden elmaradhatatlan kettőse nem hagyta leülni az embereket, az előbbi alatti szokásos tömeges együtténeklés szinte a világon mindenhol ott van, a közönséget hergelni sem kell hozzá. Személyesen sajnáltam, hogy ez az adott nosztalgia-időszakon túli dal is bekerült a programba, ezer más elképzelésem is lett volna helyette, de a Maiden nem bízza a véletlenre, tudják, hogy Fear nélkül nem mehetnek le, a szám hozzájuk ragadt, mint kutyakaki a cipőtalpra, igazából az egyik legkönnyebben befogadható daluk témáját és szövegét nézve is. Az az a dal, amit az is ismer, aki már legeltette a fülei metal közelében, és csak leugrott maidenre a haverokkal, és a refrént együtt tudja üvölteni a hardcore fanokkal is, hisz ők meg nem tehetik meg, hogy nem üvöltik végig a bulit. Tökéletes recepten alakul a dal, pont úgy, mint a műfajon belül az egyik legjellegzetesebb főriffre épülő Iron Maiden dal, ami alatt a Seventh Son borítójáról a szokásos óriás Eddie monstrumként elevenedett meg a dobemelvény felett, kísérteties látványt nyújtva újra. Korábban a gólyalábas Eddie amcsi gyalogsági katonaként sétálgatott a színpadon, nos, annak komikusságát ez a bábu keresztbe lenyelte, erre egyszerűen nincs szó, roppant király tud lenni, amikor a megelevenedett lemezborító az ember fölé magaslik fenyegetően.

A pici várakozással Churchill világháborús beszédjére induló Aces High szabályos poklot generált a küzdőtéren, majd az Evil that Men Do slágere és az elsőlemezes Sanctuary adta meg a kegyelemdöféseket, mindhárom dal alatt a zenekar ráhúzott addigi formájára is, sajnos az utolsó szavaknál a mikrofon megadta magát, de volt dobverő után vetődés, pengetővadászat, kielégítve a fortyogó első sorokat. A közönséget egy pillanatig sem hagyták lepihenni, ez az egész koncert nem arról szólt, hogy a már társadalom habarcsába beépült ősrocker családapák és családanyák kibányászták a szekrény aljából a Maiden pólót, és kimentek nosztalgiázni egyet pár sörszagú motoros meg kamasz csíra közé. Ez a koncert maga volta pokol kapuja, forró katlan, ahol kilókat izzadtak le az emberek a zsírpárnáikból, és órákon át csodálhatták azt, hogy miért is nem lehet letaszítani a Maident az intelligens heavy metal és látványshow trónjáról. A zenekar nem azt mutatta meg, hogy a ’80-as éveknek zenélnek vissza, hogy retro jellegük van, hanem azt, hogy ugyanúgy tudnak a régi nosztalgiázókhoz is szólni, mint az újonnan megfogott fiatal réteghez, akik évről évre többen vannak. A Maiden 30 éves karrierje alatt a népszerűsége csúcsán van évek óta, sikerük receptjét rengetegen igyekeztek megfejteni vagy lekoppintani, de nem igazán létezik olyan, aki ehhez akár csak közel is jutott volna. Ez egy egészen más szint, nem a heavy metalt kell tanulmányozni benne, hanem azt, hogy egy focistának készülő ambiciózus fiatalember mindent erre tett fel, egész életét, és a többiekre kiterjedő akaraterejével még a hatodik x-nél is tíz körömmel kapaszkodik a színpad deszkáiba, és amíg körme nem szakad, ők ott lesznek nekünk, a maiden-fanoknak!
Szép volt! Az egyik legszebb!
Up The Irons!

(A képek nem a koncerten készültek, illusztrációként szolgálnak - a szerk.)