Nehéz lesz nem elfogultan írni erről a lemezről, hisz a Karma óta saját magát folyamatosan felülmúló floridai zenekar szerény véleményem szerint a legüdébb színfolt a mai dallamos metal felhozatalban, és jópár kollégájukkal ellentétben nagyon tudják, mit csináljanak, hogy ne térjenek le arról a vonalról amin elindultak és amiért az emberek meghallgatják őket. Lassan több mint 3 éve vehettük kezünkbe a Ghost Opera című, eddigi mesterművüket, láthattuk őket (különböző minőségű hangosítással, no comment) háromszor, kaptunk egy jópár újrakiadást, egy komplett koncerttel és vadonatúj booklettel kiegészített Ghost Opera Second Coming-ot valamint az eddigi szétszórt japán bónuszfelvételek gyűjteményes kiadását. Ilyenkor joggal mondhatjuk azok akik erre vártunk, hogy nem voltunk cserbenhagyva, de vajon képes lesz e-a zenekar a következő lemezzel is újabb lépcsőfokot átlépni és ismét felülmúlni az előző anyagot.

A nyáron kiszivárgott pár bootleg felvétel, ahol a zenekar élőben eljátszott pár új nótát, sajnos a felvételekből nem sok szűrődött ki, csak annyi, hogy az irány továbbra is marad az eddig felállított szimfonikus progressziv metal. Személy szerint már ettől is féltem, visszagondolva hogy egy másik dallamos zenekar miképp etette be a rajongóit egy speedelős klipes nótával, aztán kiadott egy lemezt tele tuljátszott vontatott számokkal és két magyar koncert alatt a magyar közönségnek gyakorlatilag szép középső ujjat mutattak (Igen, S.A.). Ez egy másik történet, de muszáj volt megemlítenem elrettentő példának, mert amíg az ember egyik fiatalkori kedvencében akkorát csalódik mint egy ház, addig a másik mosolyra vigasztalja, és hirtelen ujra szép a napfény.

A Thomas Youngblood vezette csapatnak a Poetry for the Poisoned a kilencedik lemeze a sorban, a felállás gyakorlatilag változatlan az előző két lemezhez képest, kivve a magyar származású Oliver Palotai bilentyűst, aki a Ghost Operán játszik hivatalosan először, és azóta hála az égnek teljesen beilleszkedett a csapatba. Basszusgitár poszton is változás történt, a Glen Barry-t 2007ben pótló Sean Tibbets úgy látszik állandó tag lett ismét, a zenekar alapításakor már jelen volt, tehát mondhatni nincs uj, idegen arc. Az új anyag borítója kellően túlvilági, már-már H.R. Giger látomásaihoz mérném a fogaskerekekkel és egyéb finomságokkal összeolvadt csajokat. A nevükből eredően érdekes módon először lovagokat és kardokat vártam régen, de mindig inkább a nők vannak előtérben a borítón, néhol érdekes helyzetben, lovagoknak se a zenében se a bookletben nyoma sincs.

A monumentalitás már az első számban, a The Great Pandemoniumban az első perctől jelen van, rövidebb felvezetés után kiszámíthatatlan énektémákkal, vendégként ezúttal a Soilworkos Björn Stridd hörgéseivel taglóz a lemez, az effajta stílusidegen vendégénekesek mindig jól álltak a zenekarnak (lsd. Shagrath). Zeneileg az egész lemezen ül egyfajta magabiztosság, mintha az eddigi munkájukkal csak erre készültek volna a tagok, hogy ezeket a dallamokat, szólókat játszák. Roy Khan még mindíg zseniális, páratlan, karizmatikus énekes, a hangja nélkül ez a zene elképzelhetetlen lenne, ezt a zenekar is tudja, hisz az ő betegsége miatt halasztották ez az amerikai turné első szakaszát. Szó volt beugró tagról, de az eredmény valószínűleg katasztrofális lett volna.

A lemezen mindent kapunk, speedelős témákat, ismerős és vadonatúj dallamokat, meglepő váltásokat és felvezetéseket (My Train of Thoughts felvezetése), szívhez szóló refréneket amik azonnak fognak (Hunter's Season, If Tomorrow Came) és egy hatalmas négy tételből álló opuszt a végén, a címadó Poetry of the Poisoned-et. Hasonló megoldásokkal élt már a zenekar. A vendégzenészek ebben az esetben az elmaradhatatlan Simmone Simmons (Epica) mellett az új Avantasia-król és Kiske új prijektjéből ismert amanda Sommerville, de egy-egy szóló erejéig tiszteletét teszi a Firewindes Gus G. és Jon Oliva is hallható.

A lemez egyetlen hátránya, hogy nehezen emészthető, de ez a Black Halo óta jellemző a zenekarra, hogy lassan mutatja meg igazi valóját egy anyaguk. Személy szerint abba a táborba tartozom, akik ezt méltányolják, imádom mikor egy lemez még fél évvel később is tud meglepetéseket okozni, mint ahogy az előző Ghost opera zárótétele, a rövid lecsengésű Edenecho, amire az ember jópár hallgatás után kapja fel a fejét. Jelenlegi anyagunk is hasonló zárást kapott Once Upon a Time címmel, hatalmas refrénnel és bitangmély dobsounddal, de sajnos a négyrészes Poetry után picit elvész. Talán ez az a nóta a lemezről amely minden finomkodás nélkül visszaidézi a Kamelot eddigi útját, bármelyik lemezen helytállt volna, picit kilóg a lemezen végigvonuló fátyolszerű darkos-melankólikus hangulatból.

A lemez koncepciója is hasonlóan érdekes, helyet kaptak ismét felvezető tételek a monumentálisabb számokhoz, többnyire a számok csúcspontjai előtt bűvészkednek el a zenészek, Oliver Palotai itt nagyon jót tett a zenekarnak billentyűs virtuozitásával, mondhatni tökéletes összképet alkot Youngblood építkezős szólóival és Khan mesélősebb, visszafogottabb stílusával. A szövegvilág ismét a megszokott ínyencfalat, történetek elmesélve, néhol párbeszédek, ez is egy olyan plusz amire érdemes odafigyelni. A legmonumentálisabb tétel, ami most a lírai szám szerepét is viseli, a House on the Hill, egy gyönyörű duett és a zenekar eddigi balladáihoz hasonlóan építkező tétel. Említésre méltó még a Seal of Woven Years, amely a modern metalhoz hasonló váltásaival kellően friss és ujszerű, a Zodiak középtempós szaggatására a korai lemezek hangulata idéződik meg egy pillanatra, egyszóval az anyag úgy mutat túl a régi lemezeken, hogy képes más irányba is mutatni semmit sem veszítve az eddigi értékekből.

Sajnos jópár hasonló bandánál nem, de itt számokban minden megvan hogy élőben is hiba nélkül pár samplerrel előadhatóak legyenek, reméljük látunk belőle majd mi magyar legények is valamit, és remélhetőleg nem a Sziget szutyokbálái mögött: ezúton fejezném ki csalódottságomat, hogy az, amit idén láthattunk a Maiden után az sajnos egy meggyalázott koncert volt, a Kamelot ennél sokkal többre képes megfelelő körülmények között.

Egy rendkívűl súlyos lemez lett a Poetry for the Poisoned, a zenekar folytatja útját az általuk kitaposott ösvényen, tökéletesítve mindent amit eddig játszottak és nem félve új megoldásokat alkalmazni. Mindenkinek ajánlani tudom a lemezt, aki nem csak a headbangelés örömét keresi a metalban, hanem szeret a vadul ringató héven kicsit kiragadni a valóságból, esetleg otthon sötétben behúzott függönyökkel, szivarfüstben szeret befogadni minden lejátszott hangot. Számomra ez a lemez a tökély, és ez már negyedjére, ugyanattól a zenekartól. Ahogy a Get well soon, Khan, Hungary Awaits You!

Kamelot: Poetry for the Poisoned (2010)
1. The Great Pandemonium
2. If Tomorrow Came
3. Dear Editor
4. The Zodiac
5. Hunter’s Season
6. House On A Hill
7. Necropolis
8. My Train Of Thoughts
9. Seal Of Woven Years
-Poetry For The Poisoned-
10. PT I Incubus
11. PT II So Long
12. PT III All Is Over
13. PT IV Dissection
14. Once Upon A Time

Kamelot:
Roy Khan (Ének)
Thomas Youngblood (Gitár)
Casey Grillo (Dob)
Oliver Palotai (Billentyű)
Sean Tibbett (Basszus)

Értékelés:
10/10

http://www.kamelot.com