" Sarkamon ültem a pusztában,
uszultak a lángdémonok.
Légvárak cikáztak előttem.
A föld nem felelt. Hallgatott.
Az ukrán puszták démona,
lángokból való kísértet,
délibábok között kavargott.
Zúgott pokolbéli ének.
Elhalkult. Csend lett. A nap
sugaraiba veszett a rém.
Láng égett lángban, sisteregve.
A föld hallgatott. Nem volt remény.
„Maga nem is ember! Varázsló!
Nem ette meg a szörnyeteg!” –
jajongtak a muzsikok. Mentem.
Le kell élni az életet."
(Vaszilij Bogdanov) |