(Ez Föld idegen, valahol járok,
Csak kegyelmet hejába várok,
Ember kegyetlensége énvélem határos.
Ez föld idegen, valahol járok.)
Mit búsulsz kenyeres, midőn semmid sincsen?
Jó az Isten, jót ád, légy remínségben.
Fölnyílik az idő majd az gyönge fűre,
Hova szemünk lát, elbujdosunk ketten.
(Vajon hol lészen megmaradásom?
Hegyek-völgyek között az bujdosásom!
Vajon hol lészen éjjeli lefekvésem?
Vad gyomrában lészen az temetésem!)
Gondunk sem lesz majd csak mint a madárnak,
melyet szabad szél repít a világnak,
erdők alatt, fák avarja vetett ágy,
csengő-bongó patak tiszta vizet ád.
Mondd, mért búsulsz, pajtás,
hej, mikor már fedeled sincsen,
meleget ád az ég még,
kenyeret ád az isten! |
