Szegény asszony, volt néki hét fia,
járt nap s nap után napszámba.
Egy nap nem kapott már más egyebet,
egyetlen csupor sebes tejet.
Lelkére kötötte hét fiúnak,
minden ételük e kis tej,
nem szabad hozzája nyúlni, elébb
szaporítni kell liszttel.
Asszony este jő, és csepp tej se volt.
Mérgében mondá fiúknak:
Most, ha megettétek mind a tejet,
heten hét hollóvá váljatok!
Búsula az asszony, hogy tudta ő,
édes vérit így átkozni,
repül a hét holló, vissza se jő,
gyermek nélkül kellett maradni.
Hogyha Napra nézne már, nem lelé a hét szép fiát,
Holdra nézne, Szél sírja a bánatát.
Csendre lelke nem talál, sírás sem békít,
hét holló az égből nem jön vissza már.
Sziklák, kövek, hát beszéljetek!
Fák, csillagok se hallgassatok!
Véreim, hét szép hollófiam,
megtaláljatok!
Nem láthatod már hét szép fiad,
nem tudhatod, lábuk merre jár.
Testvér, ha volna, cinkemadár,
Ő segíthetne talán.
Elindult hát végre táltos fiú,
testvéri nyomát föllelni,
Nap házában, Szél házában ha járt,
Szél mondta végül, mit kell tenni.
Malom őrlé testük, de nem halnak el.
Véred cseppentsd ételükbe,
hét fiúnak átkát az töri meg,
s együtt lesztek mindörökre!
Fényesen ragyog nyolc csillag fenn az égen,
ragyognak talán, míg világ a világ.
Asszony, hogyha eljő nyári éjjel,
felnézve látja együtt nyolc fiát.
Fényesen ragyog szép Fias fenn az égen,
ragyog már talán, míg világ a viág.
El nem választja őket többé már semmi,
fényük beragyogja nyári éjszakát |
