Vörös köd mi álmainkra szitál,
Tünékeny vágyakat,
Naiv reményt, selyembe öltözött
árnyakat.
Minden ember oltára készen áll
Kastély a kertben,
Életünk, csoda, mi utunkban áll...
(mi elveszett)
Fáj megtépett tudatom.
Koldus sors vár, oly rövid utamon.
Sóhajunk az égig ér tán
Romjainkra új világ vár
Ködbe tünt kristály lelkünk,
Nevünk is elvesztettük.
Vörös köd, mit bensőnk megkiván,
Nem kimél szárnyakat,
Kioltja napjaink, s csak a sár marad...
(Csak a sár marad)
Minden ember oltára készen áll:
Arany és márvány.
Bár tünhetnénk el, mint kósza
szivárvány. |
