1
Az este már a fák közt markolász,
mikor a mélyben feltünik a ház
s a síkos lejtő aljában tömör
hagymaszaggal s meleggel üdvözöl.
Míg léceim a falnak állitom,
hóförgeteg fut át a kis hidon,
hajamba kap s az ajtóhoz közel,
akár egy búcsuzó lány, átölel.
2
Gőzölnek benn a fáradt emberek,
a kandi lámpán fenn egy régi ág,
Szilveszterről maradt fagyöngy remeg
s az esti ablak csupa jégvirág.
Visszatérek hozzád, mert kivánlak
s úgy kiáltok majd, ahogy az éji
fényben kiált a sarkok Nansene,
mikor a messzi fénylő célt eléri.
Ó, mily régóta is szeretlek!
két napja már, hogy nem ölelsz meg!
Körmöm lehellem és már írom is:
«szeretni foglak túl a síron is!»
Körmöm sikolt s a fényes üvegen
szép neved betüi megmaradnak,
s a ringató betük virágos alján
érzelmesen könnyezni kezd az ablak.
3
„Eszem, iszom, iszom, eszem,
mit is tehetnék én,
szeeretnék itt egy-két órát
üldögélni békén...”
S míg dúdolok
a fáradság
lassan rámszakad.
Foszlik a szó,
s alattam már
alvásra vár a pad.
4
Az utak is sötétbe vesztek,
este van s a fekhelyem kemény,
de tollam még ne maradj veszteg,
épülj tovább álmos költemény!
5
Az ember a hóban vándorol,
léceit fel- és lecsatolja,
betér egy házba, eszik, iszik
s állítja nincsen semmi dolga.
Az ember eszik csak és iszik,
aztán számolgat lassan húszig,
elalszik s langy tengerben úszik,
álmait vigyázza téli ég,
ékes szavak alusznak benne
s felette kisded hópihék.
6
Elül a szél és ujra hull a hó,
hullása ringó, ringató.
Puhán alusznak lenn a hegy meleg
sarában a szakállas gyökerek,
szuszognak és felsírnak néha,
álmukba lobban nyári ágaik
zöldfényü, könnyü buboréka.
1937 |
