Esős téli nap volt, és ott volt az ítélet.
Aznap reggel tudtam meg, hogy mennyit ér az élet.
Úgy éreztem végem van, nincs senki, hogy megmentsen.
Mindenki nyugtatgatott, de tudtam, hogy elvesztem!
Nem adtam fel ilyen könnyen.
Tudtam, hogy muszáj
elkezdeni a harcot bármennyire is fáj.
Mert fáj!
Az órák csak vánszorogtak.
A négy fal körbezárt.
Dühös voltam, és bevallom féltem:
A halál csak rám várt.
A neheze csak ezután jött
az ágyhoz szegezve.
Jön a hányinger, és belehasít a fájdalom a fejbe!
Sok barátot szereztem ott,
már majd mind elmentek.
Láttam őket szenvedni,
és azt hogy halnak meg.
Az elkeseredettség ellenére
mégis élni akartam.
Voltak, akik erőt adtak, és
így tovább harcoltam.
A betegség nem győzhet le,
bárhogy is próbál!
Amíg ők mind velem vannak,
nem győzhet a halál!
Előfordul néha-néha,
hogy a saját sírom látom.
A rettegés újra belém mar.
Eljön újra a rémálom!
A jövőm sötét folt csupán.
Egyre kínzóbb a félelem!
És akkor felém nyúl egy kéz:
Ő az 'ki mindig megment engem.
Van itt néhány ember,
akik segítenek, ha baj van,
de mindenki magányos
az életért vívott harcban. |
