Dühös világunk zajába menekülsz,
Éjjeli forgatagában elmerülsz.
Napokat halmozol, percekben élsz,
Nem mered mondani, látom, hogy félsz.
Lágy dallamok égig emelnek,
Elhagyatott folyosókba terelnek.
Látod, hogy kincseid porba hullnak,
Emléket állítasz vele a múltnak.
Amiért kezed nyúl, addig látsz,
Teremtőd arcán mélyül a ránc.
Léted a semmiről mesél,
A szó, amit mondasz, már nem beszél.
Mosolygó szörnyek húznak a mélybe,
Kábultan fekszel, gyönyörben égve.
Látszat boldogság, hátadon szárnyak,
Elmosott kép, amit szemeid látnak.
Remegő test, behatárolt vágyak
Szűkül a kör, nehezebbek a szárnyak.
Hittél a szirének énekének,
Új mártírja a szenvedélynek. |
