Emlékszem, mikor egy cimborám először mutatta a No Boundaries-t úgy 10 éve. Nem értettem mi történik. Pumukli megragadott egy Dean-t, és olyan tempókat játszott le, hogy elsírtam magam. Nem beszélve arról, hogy konkrétan nem látod a bal kezét a cirkuszi mutatványok közepette. Nekem ugyan nem sok közöm van a gitározáshoz, de már akkor éreztem, hogy emberünk nem szarral gurigázik. Majd eztán belehallgattam a többi dalába és leborultam a székről, amikor megszólalt a Rain Forest riffje. Mai napig sem tudom, hol az „Egy” abban a dalban. A riffhadak után érkezik egy visítós, gyönyörködtető dallamokban gazdag „refrén” téma. No hát ekkor döntöttem úgy, hogy látnom és hallanom kell a bácsit élőben is.

Úgy hallottam, járt már nálunk a mester pár éve, de valamiért sikerült lemaradnom arról a buliról. Sebaj, a Február 3-án tartott koncert tökéletes alkalom volt a pótlásra. Kieron barátommal egy jó sörrel a kézben besétáltunk a Pecsa Café elé. Gyors cigi és rohanás befelé, nehogy már ne legyen helyünk.

Annak ellenére, hogy a facebook esemény visszaigazolók száma nem volt eget rengető, meglehetősen sok ember eljött, habár még így sem voltunk túl sokan. Alapból necces a Pecsa Café egy ilyen bulihoz, mert az asztalok és székek miatt gyakorlatilag mindenki ül, és megcsapkodnak, ha odaállok az első sorba őrjöngeni.

Summa summarum, sorban állás közben hallottam, hogy valaki gitározgat. Benéztem, hát ott áll az emberünk a színpadon, tekergeti a potikat, belövi a hangzást. Elcsodálkoztam egy percre. Hol a road? Hol a másik road? Sehol. A teljesen szerény(nek látszó), mindenféle sztárallűröket mellőző „gitárvirtuózatyaúristen” egyedül intézi az intézni valót. Zseniális.
Pár percen belül kezdett az előzenekar. Hmm, fogalmam se volt előzenekarról, bár valamit sejtettünk, amikor megláttunk Kieron kollégával 4 hajszálvékony, '80-as évek Sunset Blvd-ról idekerült legényt. Glam-re számítottunk, megkaptuk. Kőkemény amerikai (magyar) glam rock. A zenét értem. Az kinézetet is értem. A nevüket nem értem. Atomic Playboyz. A szent és sérthetetlen Steve Stevens egykori bandáját nevezték így, illetve ők „s” betűt használtak a „z” helyett. Kicsit sántított nekem ez a dolog. Igazából lelkesek voltak a srácok és hozták, amit kell. Nagy respect, hogy ülő közönségnek zokszó nélkül végigtolták a bulit. (Ugyanezért még nagyobb respect Bationak.)

Fél 10 körül felpattant a festői névvel megáldott gitárhősünk és 3 kísérője, Roberto Pirami dobos, Simone Massimi bőgős és Piero Leporale pacsirta. Nyomtak kezdésnek egy jóféle Eric Clapton egyveleget. A hangzás eléggé felejthető volt a koncert feléig kb. Mondjuk a gitárt legalább lehetett érteni.

A dalok sorrendjére már nem igazán emlékszem, szóval össze-vissza fogom őket sorolni. Jött egy jóféle Zeppelin mix, Piero leénekelte a fejünket is, a ritmusszekció annyira egyben volt, hogy olyan már nincs. Jaaa hát…de..olaszok. Érkezett egy Pantera mash-up is. Ott bizony konkrétan be kellett szarnunk. Cemetery Gates, This Love, Cowboys From Hell végig virgázva. Zseniális. Az énekes úr egész korrektül kiénekelte a Cowboys verzéket. Roberto folyamatosan vágta a fejeket, ahogy egy igazi, feelinges doboshoz illik. Légdoboltam a témákat, Ő meg nyomta nekem a metálgrimaszokat. Massimi úr szerintem párszor be is aludt a bulin, de profi módon hozta a Rex témákat. Batio úr pedig egyszerűen leírhatatlan, amit művel a gitáron. Két Pantera szóló között szerintem arra is van ideje, hogy kávét főzzön.

A dalok között zseniális sztorizgatások mentek, látszik az „öregen”, hogy élvezi, amit csinál. Tartotta a kontaktot a közönséggel. Az meg egyenesen világi, amikor minden konfi után beüvölti érces hangján: LET’S DO IT!!!

Tulajdonképpen sok saját szerzeményt nem hallottunk. Inkább a kedvenc gitárosai előtt tette tiszteletét a különféle mash-up-okkal. Randy Rhoads, Jimmy Page, Ritchie Blackmore, Kirk Hammett, Eddie Van Halen. Mondjuk azon is meghasaltam, amikor lenyomta a Jump szinti szólóját a Dean-nel. Egymásra néztünk Kieronnal, és egyetértő mosollyal nyugtáztuk, hogy emberünk beteg állat. Szintén meglepő volt a Metallica blokk, melyben hősünk a Master Of Puppets, For Whom The Bell Tolls, Sanitarium témáira tekerte a lantot, nem akárhogy. Itt már olyan kőkemény zenélés zajlott……fel se fogtam, mi történik.

Azért előkerült a No Boundaries. ÁÁÁÁÁÁHHHH. Úristeen. Végem volt. Gyermekkori álmom vált valóra. Leírhatatlan öröm volt hallani hús-vér zenészekkel. A gépdobnak is meg van a hangulata a lemezen, de így élőben menőbb. Samplerről szólt az akusztikus kíséret, ami sokkal atmoszférikusabbá tette az egész produkciót. A neoklasszikus résznél már teljesen ki voltam. Pornó, amit művel ez a Batio.

A buli vége felé a mester önkéntest hívott a színpadhoz, hogy segítsen neki felrakni rá az ominózus duplagitárt. (Lásd Tenacious D, puncigitár) Ott már olyan tekerés volt, amit Bob Marley is megirigyelt volna. Akkora káosz uralkodott, nem is nagyon hallottam már semmit az egészből. Konkrétan egyszemélyes zenekart szólaltatott meg a kis játékszerével.

Ezek után (vagy előtt) jött az 8 Pillars Of Steel, az új albumról (Intermezzo). Annyit mondok: frenetikus. Nincsenek szavak. Világi zene.

A koncert végén hatalmas jammelések. Istenért se akartak lejönni a színpadról. Ezt nevezem én hozzáállásnak. Kis szusszanás, majd közös képek tömkelege, autogram, miegyéb. Nekem ugyan nem sikerült pózolnom a mesterrel, ám aláírattam egy dobbőrt Roberto Pirami dobossal. Excellent.

Nos, hát írogatnék én még egy napig, de senki nem olvasná végig, még én se.

Konklúzió? Igen. Minden zenész és zenefanatikusnak kötelező program minimum egyszer látni Michael Angelo Batio-t. Ő maga a 80-as évek. Amikor meghallom jellegzetes témáit, egyből L.A.-ben találom magam egy jó Marlboro és egy Miller társaságában.

Kösz a figyelmet. Bütch voltam. Cshő.

Képek: Kieron
[További a képekhez...]