Az utóbbi idők egyik legnagyobb verbális háborúját kirobbantó kiadványa tagadhatatlanul az új Morbid Angel lemez lett és az old-school death metal rajongók körében jó eséllyel pályázhat az év csalódásalbuma titulusra. Nem véletlenül! Ugyan én nem zárkózom el teljesen az elektronikus dolgoktól (a Peter Tagtgren féle Pain-t pl. kifejezetten kedvelem) és azzal is egyetértek, hogy nem feltétlenül kell minden death metal bandának fénysebességgel nyomulnia, de a Morbid Angel-től nem ezt vártam. Főleg nem 8 év után! Valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül.

Természetesen minden zenésznek szíve joga, hogy mennyire éli ki magát az alkotói szabadságban és mennyire tojik a publikum elvárásaira, de amelyik zenekar elfordul a rajongóitól, attól - előbb-utóbb - a rajongók is elfordulnak. Fejtegethetném ezt hosszú ideig, de a muzsikusok olyan zenét csinálnak, amilyet akarnak, a rajongók pedig olyan zenét hallgatnak, amilyenek valamilyen formában örömöt okoznak számukra. Ha ez a két dolog találkozik, az nagyszerű, de nem egy anyától születtünk, így a vélemények jönnek-mennek. Ha tetszik, hallgatod, ha nem, akkor ráhagyod másokra. Én a két tábor közé esek, mert ami nem tetszik azt átléptetem a lejátszón, a többitől viszont - nem szó szerint - elélvezek. Valójában Trey Azagthoth mesteréktől sosem állt távol a kísérletezgetős hozzáállás, de most néhány szerzeményben kicsit túllőttek a célon. Gondolok itt konkrétan pl. a Profundis - Mea Culpa és a Radikult című tételekre. Utóbbi egy olyan darab, mintha egy Marilyn Manson lemezről pottyant volna ide. Ilyenkor eszembe jut, hogy vajon miért csinálták ezt? Azt nem lehet mondani, hogy a csapat nem halad a korral, de azt hiszem sokak nevében mondhatom: köszönjük, az ilyen Radikult féle förmedvényekből nem kérünk! Nem mellesleg olyan érzéseim vannak, mintha az egészségügyi problémákkal küzdő Pete Commando Sandoval hiányából kifolyólag ezen számokat dobgéppel vették volna fel, aztán valamilyen furcsa okból úgy is hagyták. Viszont amelyekben Tim Yeung püföli a bőröket, azok nagyon ott vannak. Tökéletes dobos! Abban reménykedem, hogy ez a technós láz csak átmenetileg fertőzte meg őket és hamarosan visszanyerik eredeti mivoltukat a fiúk. Melleselg nagy a gyanúm, hogy ebben a fertőzésben legnagyobb szerepe David Vincent úrnak van, akit igazán kedveltem - eddig. A művészi techno hatása számomra érthetetlen, mert egy nagyon kutyaütő, amatőr goregrind bandában is több művészetet lelek, mint egy elcseszett, indusztriál tuc-tuc lemezjátszóhuszár értékelhetetlen zajongásában.

A mostani korong metal zenei téren visszaesést mutat és Vincent mester hangja is megfáradt, megkopott a közelmúltban. Nem rossz, de már nem az a régi, öblös és mély halálhörgés. Ugyanakkor a dalok valóban zseniálisan összerakottak, nagyon pengén szólnak és kellőképpen betegesek és morbidok. Tehát a Morbid Angel nem lágyabb lett csak másabb, de ez nem minden esetben sült el jól, viszont nem olyan szörnyű ez a cd csak nem pont azt a csapatot hallom viszont, mint régen. Sajnos! Még mielőtt teljesen lehúznám az albumot, jegyezzük meg, hogy vannak itt nagyon jól betalált aprítások is, amiknek nem kellett volna a színvonala alá menni. Ilyen pl. a Existo Vulgoré és a Blades For Beal hamisítatlan death metalja, a 10 More Dead ördögi és gonosz zakatolása, a Beauty Meets Beast középtempós őrlése és a lemez - szerintem - legjobb csapása a Nevermore. Ezeket élmény hallgatni. A két "elmegy" kategóriába tartozó szám a Destructos..., az elektro- indusztriális Too Extreme és a himnikus I am Morbid, ami az idő múlásával egész jó koncertnótává nőheti ki magát. Többszöri hallgatás után befogadható dalok csak kitartóan kell velük foglalkozni. Már akinek ez nem okoz különösebb nehézséget.

Remélem, hogy a Morbid Angel-ék néhány év múlva hangos fanfárok harsogása közepette térnek vissza eredeti hangzásvilágukhoz és egy olyan lemezt hoznak a hónuk alatt, amiről nem kell ilyen vagy ehhez hasonló nem túl szép dolgokat írnom. Addig is marad az Illud Divinum Insanus, de inkább az Altars of Madness, Covenant, Domination...stb... A pontozásnál kizárólag a zenei teljesítményre hagyatkozom és figyelmen kívül hagyom magát a nevet, a mögötte rejtőző embereket és legendát. Aki pedig inkább vágyik hasonló, de régivágású, viszont új death metal anyagra, annak erősen ajánlott a Steve Tucker nevével fémjelzett Nader Sadek debütáló lemeze. I am Morbiiiiid...!

Morbid Angel - Illud Divinum Insanus 2011.
1. Omni Potens
2. Too Extreme!
3. Existo Vulgoré
4. Blades for Baal
5. I Am Morbid
6. 10 More Dead
7. Desstructos vs. the Earth/Attack
8. Nevermore
9. Beauty Meets Beast
10. Radikult
11. Profundis - Mea Culpa

Értékelés:
10/7

http://www.morbidangel.com