A svéd Necrophobic neve még mindig ismeretlenül csenghet némelyeknek, pedig már 20 éve színesítik az extrém zenekarok palettáját. Ez az ismeretlenség többnyire a volt kiadójuknak, a Black Mark-nak tudható be, mert nem igazán "tolták" a zenekar szekerét, úgy, ahogy az elvárható lett volna egy ilyen szintű társaságnál. Viszont akik kicsit mélyebbre ástak a szélsőségesebb metal stílusok porhanyós hantjai közt, azok tudhatják, hogy ez a csapat 3 demo, 3 EP és 6 nagylemez után is mindig betonbiztosan hozza a tőlük jól megszokott stílust és színvonalat.

A minőségi zenére külön felhívnám a figyelmet, ugyanis amit a CD-n összehoztak a fiúk, az több, mint muzsika. Tökéletes hangzás mellett, hihetetlen intenzitással és óriási dallamokkal operálnak a lemez első percétől az utolsóig. Semmiféle - manapság már divatosnak és unalmasnak mondható - folkos vagy szimfonikus elemet nem használnak a brutál tételek színesítéséhez, ezzel megmutatván, hogy nem mindenkit ért el a változás szele és kompromisszumok nélkül is lehet fejlődni, időről-időre komplexebb metalt játszani a stílus klasszikus értelemben vett hangszereivel is. Igaz, néha felbukkan itt-ott némi női és férfi kórus (La Satanisma Muerte, Temple Of Damnation, The Tower), de ezzel is csak a lemez sötét hangulatára dobnak még egy lapáttal. A For Those Who Stayed Satanic-ban sikeredett a leggonoszabbra ez a hatás, ugyanakkor itt hallható talán a legpusztítóbb rész is. Legjobban a Marduk - Panzer Division... albumán hallható hatalmas méretű, ördögi csapásához tudnám hasonlítani. A gitárszólókat nem túlozták el, viszont amik hallhatóak, azok mind egy-egy apró gyöngyszemek. Az anyag hallgatása közben többször a Dissection munkásságának halhatatlan dominanciája jutott eszembe.

Az albumon hallható muzikalitás csúcspontja a Revelation 666 című tételnél teljesedik ki. A nóta fő csapásiránya, gitártémái mindig valamiféle látens orgazmust váltanak ki belőlem. Egyszerűen csodás szerzemény. A közel három év alatt íródott számok átlagosan 5 perc körüli hosszúsága is arról árulkodik, hogy nem egy hirtelen összecsapott dologról van szó. A címadó Death To All a maga majd 9 percével viszi a maratoni durvulatok pálmáját. A 3 felvonásból összekovácsolt melodikus szám szinte már teátrális magasságokba tör, persze az inkább már károgás szerű hörgés, az eszeveszett tempó és szélsebes riffelés nem engedi megtéveszteni a hallgatót, hogy tulajdonképpen hol is van jelenleg: a pokol tornácán, ami halált oszt mindenkire. Egyetlen hátrányként a basszustémákat tudnám fölhozni, amik számomra kissé unalmasnak tűnnek, főleg az izgalmas gitárjátékokhoz és a profin kidolgozott, egymástól jól megkülönböztethető dalszerkezetekhez képest. Úgy vélem, hogy a Necrophobic méltán megérdemelné a nagyobb elismerést. Számomra ők játsszák a legtökéletesebb death/black egyveleget lengyel Behemoth mellett. Többek közt ezt a két bandát mindig szívesen hallgatom, ha egy kis pusztításra vágyom, ami egyébként nem ritka eset. A hatás garantált!