Trent Reznor az elmúlt évek során többször kijelentette, hogy vége a Nine Inch Nails nevű zenekarának, na jó, azért lemezt adnak ki, vagy mégse, de időnként fellépnek. Illetve ezek tetszés szerinti összeállítása. Most 2013-ban megjelent új Hesitation Marks címre keresztelt lemezük. Első nekifutásra azt kell mondanom, hogy nem rock, de nem is indusztriális zenét szerető fülek fogják igazán szeretni a lemezt. Irányvonalakban a gitár annyi szerepet tölt be a lemezen, mint a tangóharmonika, valamint a dobhangzás is valahonnan a konyha felől közeledik. Billentyűs hangszerek a leghangsúlyosabbak, de az agyament potméter tekerés elmaradt, szintetizátor futamok, valamint prüttyögések jellemzőek. A Hesitation Marks tempóját egy kis jóindulattal a közepes jelző lehet illetni, nagyjából a lemez tizennégy plusz három remix számaezen a sebességen hömpölyög végig.

Az első The eater of Dreamers egy rövid intró, ami teljes mértékben elővetíti, hogy a továbbiakban mit fogunk hallani. Másodikként következik a Copy of A, ami szerintem az egyik legjobban sikerült szerzemény, a tempója is egy kicsit gyorsabb, mint sorstársaié. Nem egy rockhimnusz, inkább elektronikus színekben indul. Harmadik darab Came back hauntedrégi időket idéző énekkel kezdődik, reményt nyújtva, hogy a folytatás is hasonlóan jó lesz. Ezt most így se megerősíteni, se cáfolni nem tudom, viszont kellemes időutazás régen elveszettnek hitt időkbe, kellemes retro szám. A következő Find my way egy lassabb darab, dobütemek és szintetizátor, ez volt az egyik pillanat, amikor megnéztem, hogy tényleg Nine Inch Nailst hallgatok-e. All time low következik, aminek az elején különböző zajforrások korbácsolják fel a kedvet. Ezt követően is fel-felbukkannak, de időnként olyan érzésem van, mintha egy elborultabb Scissor Sisters számot hallanék. Disapointed, nem biztos, hogy csak a szám címére igaz. Egy lassú, semmilyen hangzású, súlytalan valami. Ha valamihez hasonlítani szeretném, akkor talán a Ministry első albumához lehet, ami nem olyan nagy dicsőség. Ezt követő Everything pedig akár elmehetne egy Beatles számnak is, főleg a vokálokkal, kórussal együtt, de legalább egy üde színfolt a lemezen. Satalite, valamilyen dob alapra egy kis szintetizátor hang, tingli-tangli szám. Nagyjából ennyi, ami azért elég szomorú. Various methods of escape, ez a számcím is elég beszédes, hiszen az emberben felmerül, hogy menekülni kéne a lemez hallgatása elől. Az előző számra leírtak itt is teret nyernek egészen a szám feléig, ahol egy kicsit kiteljesedik, több hangszer szólal meg egyszerre, nem csak a dob szintetizátor kettős, és van benne ritmusváltás. Running, talán egy árnyalattal jobb szám, mint az előzőek, de elég sok jellemzőjét viseli. I would for you, szintén egy jobban elkapott dal. Indulása nem sokban különbözik a többitől, de a refrénje egész fogós, kellemes, gitárjátékkal kísért. In two kezdése lehetne akár egy korai Depeche Mode szám is a nyolcvanas évek elejéről. A kicsit torzított ének egy kicsit dob az összképen, talán az egyik olyan szám, amit többször is meg lehet hallgatni. A While i'm still here nagyjából értékelhetetlen számomra. Néha az az érzésem, hogy valami félkész demót hallgatnék, ami a netről leszedve nem is olyan elképzelhetetlen. Viszont ebben a számban érdekesség gyanánt feltűnik a szaxofon is, hogy miért azt nem tudom, de biztos megvan a maga funkciója. A szám vége felé erősödő zajok sokat javítanak az élvezeti értéken, egész kellemes szám kerekedik belőle, ami talán annak köszönhető, hogy átléptünk a záró Black Noise-ba, ami valóban fekete zaj. Mindezek után következnek a remixek, ami szentségtörés vagy sem, sokkal kellemesebbek, mint az eredetiek.

Igazából (egyelőre) jó szívvel nem tudom ajánlani a hallgatását, lehet, hogy később igen. Azt gondoltam, hogy második, harmadik hallgatás segít a megértésben, de úgy néz ki, hogy inkább lefelé a mélységbe húz.

Azt hiszem Trent Reznor kreatív, alkotó vénájának nem tesz jót a házaséllet.

Az igazi zenehallgatók örülhetnek, mert az anyag megjlenet lemezen is.

http://store.nin.com/