Nagyjából egy hónappal a koncert előtt értesültem a hírről, hogy két év után, a Road Salt turnéjának keretében a svéd illetőségű Pain Of Salvation végre ismét hazánkba látogat. Pechemre az előző budapesti koncertjükről sikeresen lemaradtam, hisz jóval a jeles esemény után volt szerencsém – Ese barátom jóvoltából – megismerni minden idők, számomra egyik legjobb lemezét – Scarsick – és így magát a fent említett zenekart. Az előző sorokból egyértelműen kiderül, hogy nem vagyok egy „ősrajongó” épp ezért ebben a kis beszámolóban nagy segítségemre volt a zenekar talán legeltökéltebb hazai fanatikusa Kiora-Chan és pár „szakavatott” cimbora, akik társaságában bevallom őszintén P.O.S tekintetében igencsak műveletlennek éreztem magam, úgyhogy van mit bepótolnom...:)

Igazság szerint a Scarsick csak az első hatalmas csepp volt a pohárban, mivel a legutóbbi lemezzel valami eszméletlen nagyot alkottak a srácok, így egyáltalán nem meglepő, hogy sokad magammal tűkön ülve vártuk azt a bizonyos, nyugodtnak éppenséggel nem nevezhető vasárnap estét.

Nem sokkal a szintén svéd Beardfish koncert kezdetét követően érkeztem a tetthelyre két P.O.S fanatikus cimborám társaságában. Már ekkor igen szép számmal gyülekeztek a nézők, ami nem is csoda, hisz ezek a zenészek igen nagy figyelmet érdemelnek.

Rég láttam előzenekart aki ennyire képes volt beindítani a közönséget. Határozottan szimpatikus volt amit a színpadon műveltek. Kellőképp virtuóz - Dream Theater rajongóknak csak ajánlani tudom - , de egyáltalán nem felesleges virtuóz kavarásba torkolló muzsikát kaptunk az orcánkba, remek zenészek és egy igen rátermett és határozottan ütős orgánummal rendelkező frontember tolmácsolásában. Remélem egyszer főzenekarként is lesz szerencsém megtekinteni őket, mert kissé méltetlannak tartom, hogy a műsorukat a Pain Of Salvation, gyakorlatilag törölte a memóriámból, de ezért egy pillanatig nem is hibáztatom őket...:)

A kezdés előtt nem sokkal szépen össze is gyűlt a társaságunk, és végre Ese (Firkin) cimborámék is csatlakoztak. Gyökeret vertünk a színpad jobb szélénél, valahol a 4-5. sor magasságában. Kiora és barátai a tőlük elvártaknak megfelelően berobbantak az első sorba - ennek köszönhetőek a mellékelt fényképek - és onnantól a buli végéig elő sem kerültek.

...És elérkezett a várva várt pillanat. Az urak végre színpadra léptek, és a rövid bevezetőt követően az első hangtól kezdve akkorát hasítottak, hogy a hajó is beleremegett, ami nem is csoda, hisz a kezdő tétel a 2002-es album címadó dala a Remedy Lane volt, majd a lemeznél maradva következett az Of Two Beginnings...én kb. ekkor ocsúdtam fel az első döbbenetből, és tudatosult bennem annak ténye, hogy Johan valami kegyetlen arcokat képes vágni zenélés közben :D Majd következet az Ending Time, ami alatt már igencsak parázslott a hangulat.

Minden tiszteletem azoké a zenekaroké, akiken szemmel látható, hogy mennyire képesek átélni koncertjük minden egyes pillanatát, és ha erre létezik etalon, az számomra ettől a naptól kezdve egyértelműen a Pain Of Salvation. A színpad az első pillanattól kezdve lüktetett és ez a lüktetés mindvégig fokozódott, és ami a legszebb az egészben, az előadásmódjuk teljesen természetes és spontán, erőltetettségnek nyoma sincs.

Daniel ízig-vérig frontember, aki 100%-on pörög, és ebbe a pörgésbe mindvégig bevonja a közönségét...szemtelenül poénkodik. A tömeg hol már-már gyilkos hangerővel üvölt, hol pedig szakad a röhögéstől. Frontemberünk humorát leginkább talán az a megmozdulása példázza, mikor is a Linoleum kezdő taktusaira önfeledten üvöltöző népet először még nagyobb hangoskodásra buzdítja, majd bejelenti, hogy akkor próbáljuk ki a „Svéd módit”, ami állítólag abból áll, hogy a közönség mosolyogva, enyhén bólogatva, karba tett kézzel és néma csendben áll akkor, mikor hazánk fiai és lányai szívük – és vérmérsékletük - szerint a hangszálaikat repesztenék. A legnagyobb poén, hogy ezt a játékot Daniel olyannyira komolyan vette, hogy egészen addig nem volt hajlandó folytatni a várva várt muzsikát– néha az ehhez hasonló játékaival óráknak tűnő percekig várakoztatta a jeles publikumot -, míg mindenki bele nem ment a mókába.

A Linoleum alatt azt hittem, hogy tovább nem lehetett fokozni...lehetett. Az Ashes hatalmasat szólt a Diffidentia nem különben, de talán nem is érdemes számonként vesézni az eseményeket, hisz kivétel nélkül szenzációs tételek kerültek a terítékre. Igazság szerint tökéletes akkor lehetett volna a buli, ha minden egyes lemezről legalább 5-6 dalt eljátszanak, de lássuk be ezt senki nem várhatta el tőlük. Nekem azért jelentett némi szívfájdalmat, hogy kedvenc lemezemről – ami ugyebár az előző pesti koncert gerincét jelentette – egyedül a Kingdom Of Loss hangzott el, ami egyébként kicsit meg is törte a koncert lendületét. A törést csak fokozta, a szám hangulatát rendkívül jól jellemző pulpitus felvonultatása. Ezt megelőzően még a No Way alatt majd kiugrottam a bőrömből, majd rendkívül kellemeset ábrándozhattunk a Road Salt nyugtató dallamaira, az Of Dust pedig egyenesen az időutazást jelentette. (Hogy a fenébe lehet egy 2010-es dal ennyire 70-es évek???)

Lassan de biztosan közeledtünk a koncert végéhez. A Falling tökéletes felvezetőt adott a The Perfect Elementhez, és talán ez volt az a dal, ami nálam bevitte az igazi öklöst a „főműsoridő alatt”, főként hogy a dal egy hatalmas össznépi dobolásban zárul, amiben a billentyűs kivételével minden egyes tag részt vesz, és valami iszonyat erős lüktetést adott...

Annak ellenére, hogy Daniel barátunk félmosollyal az arcán kijelentette, hogy Ők bizony nem fognak itt ráadást adni, mert nem olyan fából faragták őket, kellőképp kitartó vissza tapsolást követően - a közönség konkrétan túlüvöltötte a színpadi hangosítást – mégis visszatértek...némi létszámhiánnyal...Leó ugyanis valahol félúton a színpad és az öltöző között valahol eltévedhetett, mert az Istennek sem akart előkerülni...Hogy ez mennyire volt spontán és mennyire nem, örök rejtély marad, viszont meglepetést ismételten sikerült okozni az állóhajó utasainak. Daniel úrfi ugyanis nemes egyszerűséggel helyet foglalt a dobok mögött és játszani kezdett...jó, jó, oké, dobol...na de hogy?! Ese barátommal csak pislogtunk, mint béka a dunsztban. Emberünk ugyanis akkorát dobolt, mintha mást sem csinálna minden áldott vasárnap. És ez még „semmi”...mikor ugyanis Leó végre előkerült, és amolyan WTF? Pillantásokat vetett dobjait abajgató zenésztársára, mi sem természetesebb alapon Ő előre küldte avatott cintányérkezelő kollégáját némi danolászásra, aki ezen ugyan szemmel láthatóan meglepődött, mégis olyan szinten profi mód énekelt el nekünk egy The Moody Blues nótát, hogy a földet kapartuk meglepetésünkben.

Utolsó meglepetésként Daniel a földre ültetett minket, és némi billentyű kíséretében elénekelték nekünk, illetve elénekelhettük velük a Hallelujah című Leonard Cohen klasszikust, ami miatt megmondom őszintén, már önmagában is érdemes volt a világra jönni...valami hihetetlen hangulatot teremtettek a dal alatt. Csendben megjegyzem, hogy a poén itt sem maradt el, ugyanis, mikor a legnagyobb csendben valaki Daniel nevét üvöltötte, Ő halál lazán megjegyezte, hogy „Igen, mi van?”...

Mindent egybevéve, számomra ez volt a 2010. év legnagyobb koncertje..de azt akkor is muszáj elmondanom, hogy a Cribcaged nekem nagyon hiányzott a műsorból...:)

Setlist:

Remedy Lane
Of Two Beginnings
Ending Theme
People Passing By
Linoleum
Ashes
Diffidentia
Welcome to Entropia
Winning a War
No Way
Road Salt
Of Dust
Kingdom of Loss
Falling
The Perfect Element
Ráadás:
16. Band Jam
(Daniel a doboknál, Johan ének improvizáció)
17. Come Together
(The Beatles cover) (Daniel a doboknál, Johan ének)
18. Nights In White Satin
(The Moody Blues cover) (Daniel a doboknál, Leo énekel)
19. Hallelujah (Leonard Cohen cover)

http://www.painofsalvation.com