Elnézést kérek mindenkitől, ha túlzóan fogalmaznék ebben a cikkben. Gyermekkorom óta foglalkozok zenével, és az elmúlt két év írói tapasztalata alatt senki más produktuma, lénye nem vonzott ennyire, mint Daniel Gildenlöw-é. Daniel néhai hamissága sem tud csorbítani vágyamon, hogy egyszer közelebbről is megismerjem őt. Talán még a magyarok közül tudok egy embert említeni, Jero (Turbo), akivel hasonlóképp szikrázott a levegő köztünk, de ő mégis csak elérhetetlenebb számomra. Daniel számtalan pillantását elcsíptem a 2 órás koncert alatt, tehát ebből akár jövőre még randevú is lehet. Az esztelen ömlengésből egyenlőre ennyit, talán két sor múlva folytatom... Az olvasóim nyilván némi objektivitásra lennének kíváncsiak, ezért próbálok eleget tenni az igényeknek, és csak időközönként fűznék szappanoperás maszlagokat ebbe a cikkbe.

Családias hangulatot idéző, a 60-70'-es évek középosztálybeli szobáját imitáló díszlet között egyszer csak megjelent Daniel. Könyökfoltos pulcsiban, szeméig behúzott sapkában sompolygott ki a besötétített színpadra, majd üdvözölt minket. Miután mindenki söréből felocsúdva, meglepődve vette tudomásul, hogy valami ismerős arc áll a színpadon, elindultak a színpad felé. Bőven a hat órás kapunyitás után voltunk már, de egyre közelebbinek éreztem mindazt, amit elveszettnek éreztem önmagamban. A számtalan koncertlátogatások, írások során nem dobbantotta meg úgy a szívem egy harmónia sem, mint akár a 2004-es Be album Imago-ja vagy Iter Impius-a. Ha már csak Daniel emlegetem, hozzáteszem, hogy ez a Pain of Salvation messze kizárja azt a POS-t, ami a Road Salt című albumuk előtt volt. A Road Salt I-II. közel sem kapott olyan jó kritikát, mint a The Perfect Element, Scarsick és a Remedy Lane. Már ha a kritikákból kiindulhatunk, hiszen tapasztaltuk már, hogy a régi rajongók nem fogadták jó szívvel az újításokat, még ha az zeneileg előremutatóbb is volt. Ezt az akusztikus formációt nem hívnám POS néven, hiszen ez már inkább Daniel Gildenlöw önálló produkciója, amit hívhatnánk akár Daniel Gildenlöw Akustic Projekt-nek vagy Pain of Universe-nek (Daniel koncerten mondott poénjaiból kiindulva). Bár az egyszemélyes elnevezés talán az egész este látottak miatt nem a legelfogadhatóbb. Mind a díszletből, mind a fellépők közötti együttműködésből lerít, hogy ők most egymásért, és a közönségért jöttek zenélni. Nem volt fotósárok, nem voltak ping-pong asztalnyi méretű biztonsági őrök.

A koncert végére Anneke külön backstage-t állított fel magának, ahol a rajongókkal tudott beszélgetni, autogramot osztani, és fotózkodni. Mindig csodáltam azokat a nagy "sztárokat", aki a több ezres tömegek előtti fellépésük után is képesek leülni az egyszerű halandóakkal. Míg Anekke közvetlenségével, Daniel a közönség soraiban lévőkkel való beszélgetésével bűvölt el. Kettőjük együttműködése viszont nem volt szokatlan. Mindketten rendkívüli tehetségek, mindkettőjük hangja igen széles skálán mozog. Most szembesültem vele igazán, hogy Anneke bármire képes a hangjával. A testén lévő tettoválásokon kívül semmi nem utalt arra, hogy ő valaha egy öngyi-depi metál bandával vonyított volna. Véleményem szerint a lehető legjobb döntés volt tőle, hogy 2007-ben távozott a Gathering-ből. A Gathering bár az ő hangjára legjobban emlékeztető hangú énekesnőt megtalálta Silje Wergeland személyében, még sem tudja az "Annekke-s atmoszférát" megteremteni már. Anneke Sharon Del Adel-el és Danny Cavanagh-val készített dalai már messze elkerülik a doom-goth-progresszív metalt, és saját neve alatt megjelent Everything is changing (2012) című albuma is inkább egyfajta könnyebb műfajt prezentál. A metálos múltjára tett is egy megjegyzést Anneke, amikor egy szál gitárján játszotta el a Gathering egyik dalát, azon túl a "This is love song, yeahh" fémmetálos hozzászólással konferálta fel a Beuatiful One dímű dalát is.

Kb. 30-40 percet tölthetett egymaga a színpadon, mikor csatlakoztak hozzá az izlandi reménységek, az Arstidir (Évszakok), majd egy-két dal után magukra is hagyta őket. A meghitt hangulatú, ének- és vonós hangszeres alapokra építkező izlandi népzenéket is felvonultató együttes a magyaroktól illő fogadtatásban részesült. Mind Anneke, mind az Arctidir, mind a POS koncert alatt meredt figyelemmel figyelte mindenki a színpadon történteket. Nem voltak hangoskodások, mászkáló lézengők, valahogy a mosdóknál se voltak sorok, mint ahogy a dohányzó szakaszban sem álldogáltak feleslegesen. Ha valaki ismeretlenül állított volna be, azt hihette volna, hogy valami szektás gyülekezőt tartanak a Club 202-ben. Alig fél órát játszhattak, amibe beletartozott Daniel-el közös performance-uk is, amikor is hallható volt a Road Salt One korongról, a Road Salt című énekcentrikus nóta. Az Arstidir fellépése után tartottak egy szusszanásnyi pihenőt, addig lehetett elmélázni az élet értelméről illetve ülőgumót váltani, majd végre megjelent Daniel, kilavírozott a fotelek és állványok között és helyet foglalt tőlem egy méterre a színpad közepén. Mellette pedig a nem régiben csatlakozott hippy óriás, Roger Öjersson (Kamchatka, Tiamat) gitározott. Majd szép sorjában hangszereik mögé soroltak a friss tagok is. A Falling Home és a Diffidentia lágyabb, kommerszebb feldolgozás után úgy sejlett, hogy nem nagyon fogunk megmozdulni az este folyamán, de végül is jobban alakult, mint gondoltam. A Road Salt klipdalának akusztikus feldolgozása hasonlóan nagyot ütött, mint az eredeti dal. Aki tudja mire gondolok, annak fülében felcseng a négyszeri ordítás a dal végéről. Bár az ordítások igen, elmaradt, de a szám hangulata nem változott. Olyan dalokat is sikerült elővenniük, amik megidézték régről az érfelvágós szeánszokat, mint az Ashes (The Perfect Element) vagy a Stress (Entropia), de azért Lou Reed Perfect Day feldolgozását is beleszőtték a programba. Valahogy a POS mindig ilyen egyszerű, megható nótákat vesz elő, ha feldolgozást tervez. Emlékezzünk vissza a Hallalujah-ra vagy a Yellow Raven-re (Scorpions).

A későbbiekben hallhattunk egy Daniel-Anneke közös éneklést is, ami inkább számított időhúzásnak, mint emlékezetes előadásnak. Itt megjegyezném, hogy nagyon jól összerakott díszletről volt szó. Veterán fotelek, polcok, virágok, korabeli tapéta, Hendrix poszter, minden a helyén volt. Csak egy aprócska gond volt (ami kitűnt a duettnél is). Előfordult, hogy a virág jobban látszódott, mint maguk az előadók. A jazz-es témákat boncolgatták még a 70'-es évek diszkóvilágát idéző Disco Queen című dal alatt is (talán ez az, amire semmi szükség nem lett volna ezen az estén). A Second Love szerelmes maszlag után nagy nehezen belekezdtek egy újabb 'BE' slágerbe. (Hülyén hangzik, ha ezt írom, mert az egész BE album egy komplett slágerkorong, de mégis vannak róla többször elővett részek.) Az Iter Impius-t legalább háromszor kezdték el... A már említett The Perfect Element album címadó dalát kissé eltörték, akusztikusan nem tudott úgy kibontakozni a lényeg, mint eredeti formájában. Road Salt I. bevezető nótája a No way viszont extravagány bővítést kapott, egy rövid dobszólóval a végére. A Chain Sling-ben Johann Hallgren énekrészét Roger vállalta magára, és igen jól teljesítette a feladatot. Hozzátenném, hogy a meredten bámuló, szinte mozdulatlan Roger-ből ki nem néztem volna, hogy még énekelni is tud. Összefoglalva a teljes POS projekt egy előremutató, megfontolt lépés Daniel részéről (ha nem is az őstagok távozása kényszerítette rá). Személy szerint én nem vágyom vissza a tömény metálkodást a tőlük, maradhatnának akár a jazz-es, akusztikus alapoknál is, de úgy is Daniel lélekállapotán fog múlni, melyik emberi témát, milyen új köntösben fogjuk kapni a következő albumon. Az biztos, hogy Daniel elindult egy "családiasabb", "másokra utalt" együttműködés útján.


POS Setlist:
Road Salt
Falling Home
Diffidentia
Linoleum
Mrs. Modern Mother Mary
Ashes
Perfect Day (Lou Reed feldolgozás)
She Likes to Hide
To the Shoreline
Holy Diver (Dio feldolgozás)
Stress
Disco Queen
Second Love
Iter Impius
The Perfect Element
Spitfall
No Way (bővített változat)
King of Loss
Ráadás:
Dust in the Wind (Kansas feldolgozás)
Chain Sling
1979

Ezt a cikket bátyámnak ajánlom...

http://www.youtube.com/watch?v=IYRu8SzIIF4