Hanyag elegancia. Ha két szóban kellene összefoglalnom Simon Phillips projektjének koncertjét, akkor ennyivel el is lehetne intézni a lényeget. Persze ettől sokkal több minden történt a színpadon, de itt bajban is vagyok, mert a nagy részét a zene nyelvén oly tökéletesen megírták, hogy azt lefordítani, átfogalmazni legalább annyira lehetetlen, mint amennyire fölösleges.

Kis bosszúság adódott azért, a zenekar késve érkezett, így sokak bánatára a koncert elé meghirdetett 40 perces dobklinika elmaradt. Ez persze talán fel sem tűnt azoknak, akik csak a koncertre érkeztek, de a lelkes dobospalánták életre szóló élményt szalasztottak el így. Ráadásul nem sokon múlott, hogy a teljes koncert is elmaradjon, ugyanis Ernest Tibbs bőgős a beállás alatt meghúzta a derekát, ketten kísérték föl a színpadra a show elején.

A kellemetlenségek ellenére a koncert kicsivel nyolc után elkezdődött, bő félházas közönség előtt. A szellős nézőtér láthatóan nem zavarta a bandát, tudják ők is, hogy nem slágergyárosok. Ha pedig a közönséget nem darabra, hanem – már elnézést a szóért, de – minőségre nézzük, akkor nem lehetett panasz. Számos zenészt láttam a tömegben, Markó Ádám (Special Providence) a pultot támasztva fülelt, Alapi ’Steve’ előrébb ólálkodva hallgatta a műsort. De az ország több sarkából ideverődött zenész cimborákkal is összefutottam.

A műsor gerincét a hivatalosan csak a koncert után egy héttel, 2015.05.15-én megjelenő új album dalai adták, így azokat a közönség nagy része, velem együtt, ott hallhatta először. A nóták nem okoztak csalódást, de látva a felállást, ettől nem is tartottam. Steve Weingart (billentyűk) játéka és egyénisége már Steve Lukather mellett is meggyőzött pár éve, Andy Timmons pedig akkora név a szakmában, hogy bizony sok gitáros arc miatta jött el a koncertre. Ernest Tibbs-ről bevallom sokat nem tudtam eddig, de jó választás, minden téren passzol a formációba.

Bár a banda feje Simon Phillips, és azért villantott az „öreg” rendesen a koncert alatt, sosem volt olyan érzésem, hogy az egész róla szólna (najó, volt egy atom dobszóló), végig alázattal, egyenlő felekként játszottak. Andy Timmons kezében iszonyat feszes sound van, ami Steve Weingart kissé lebegős, vibráló játékával fűszerezve nagyon működik. Alapnak finom, de stabil basszus, és hát ugye a dobos legenda. Ezt az egészet átjárja a fentebb említett hanyag elegancia. A témák nem sietősek, a hangok nem csordulnak túl, pont amennyi kell. Simon sokszor oda sem néz, mégis megesküdnék, hogy a dobcucc bármely elemének szinte pontosan ugyanarra a pontjára üt. Mosolyogva.

Annak ellenére, hogy rendesen körbe van pakolva többször kikászálódott a doberdőből, hogy a közönséghez szóljon pár szót. Azért mégiscsak ő a főnök. A stílussal jár, hogy a dalok nem háromperces szösszenetek, akad bizony bőven tíz perc fölötti hosszúságú darab is, mégis mikor a műsor végére értek, az szinte már rövidnek tűnt. A visszatapsot elspórolták, de ezt Ernest dereka miatt megbocsátjuk, pláne, hogy a tervezett ráadást azért eltolták becsülettel.

Egyszer egy barátom azt mondta, hogy bár ő nem egy nagy zeneszakértő, de arra törekszik, hogy minden stílusból a maga nemében legjobbnak tartott előadókat elcsípje élőben. Nem láttam a hajón, de ha a koncert előtt találkoztunk volna, akkor biztosan elhívom ide is, mert ebben a műfajban bizony ez a formáció ott van a legjobbak között. Kinek péntek esti igényes jazz-rock, kinek életre szóló zenei élmény volt ez a műsor, megbánni biztosan nem bánta senki, hogy eljött. És bár én személy szerint jobban szeretem a klubhangulatú, célzottabb közönségnek szóló koncerteket, azért bízom benne, hogy Simon Phillips legközelebb megtölti a hajót.

[Tovább a képekhez...]